Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Bakay Kornél: Fettich Nándor emlékére

ja az ország első múzeumának ügye volt. 1949-ben tépték csak szét ezt a megbontha- tatlannak látszó kapcsolatot.

A fiatal archeológus nemcsak a szakterületén képezte magát, hanem annyira rajongott a komoly zenéért is, hogy 1924/25-ben zeneakadémista lett. Kitűnően játszott fuvolán, hegedűn, brácsán, sőt évtizedek múlva nagybőgőn is. Messze átlagon felüli munkabírása, vasakarata és tehetsége fürtökben hozta gazdag termését. 1926-ban megjelent első önálló monográfiája („Az avarkori műipar Magyarországon”), ugyanez év áprilisában külföldi tanulmányútra indulhatott, Berlinen keresztül Helsinkibe, Le- ningrádba, Moszkvába, Kazányba és Permibe. Posta Béla századeleji tanulmányútja után Fettich Nándor járt első ízben és negyed évszázadig egyetlenként a Szovjetunió múzeumaiban. Kitűnő rajzkészsége révén töménytelen jegyzetet és ábrát készített. Ö irányította rá a hazai (és a közép-európai) kutatás figyelmét a Kelet rendkívüli jelentőségére. Utazása közben kapta kézhez 1926. június 30-án a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának, Hóman Bálintnak 201/1926-os számú okiratát, amelyben őt a IX. fizetési osztályba sorolt múzeumi tisztté nevezték ki. Boldogító, termékeny évek következtek. A népvándorláskori népek: a szkíták, az avarok és a magyarok régészeti emlékanyagáról egyre-másra jelennek meg pompás szakkönyvei. Korai munkái közül mindmáig a legnagyobb hatású a „Zöldbalompusztai szkíta lelet” (Arch. Hung. 3, 1928.) és a „Bronzeguss und Nomadenkunst” (Prága 1929.) c. két könyve, amelyekben a hazai és az európai népvándorláskori régészet számára új utakat jelölt ki. Tudta és hirdette, hogy csak az elmélyült, pontos kutatómunka teremthet maradandó értéket. A zöldhalompusztai híres szkíta aranyszarvast nemcsak megcsonkították és elcsúfították a megtaláló sírásók, de a Nemzeti Múzeumnak egyszerűen nem volt pénze a kutatásokra. .. mily nagy szüksége van a Nemzeti Múzeumnak társadalmunk támogatására” — olvashatjuk Féttioh 1928-as könyvének előszavában. S Fettich Nándor lankadatlan erővel kezdett hozzá a régészettudomány rangjának kiépítéséhez. A leletegyütteseket aprólékos gonddal írta és rajzolta le, ő vezette be a hátoldali fényképfelvételek és a részletfotók közzétételét. Küzdött a keleti lovasnomádok kultúrájának elismeréséért. „Az európai történettudomány a koraközépkori, születendő új Európa pozitív tényezői közül az avar birodalmat és annak virágzó kultúráját törölte” — fakadt ki egyik munkájában. A népvándorláskori bronzművesség élete végéig kedvenc témája maradt. Fettich Nándor munkái ma is, 40—50 évvel a megjelenésük után (!), magas áron értékesíthető antikváriumi könyvritkaságok. Nem csoda hát, ha a népvándorláskor archeológiája tárgykörből a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Philosophiai Kara 1929. november 27-én egyetemi magántanárrá habitálta.

Fettich Nándor 1920-tól nemcsak a magyar régészeti szakfolyóiratoknak, hanem Európa legrangosabb archeológiái szaklapjainak is szinte állandó munkatársa lett. Tanulmányai jelentek meg Párizsban (1926), Bécsben (1926), Berlinben (1928, 1931, 1932, 1940), Helsinkiben (1928, 1934), Köbenhavnban (1930), Prágában (1926, 1928) Varsró- ban (1933), Isztambulban (1937). A magyar régészetet, Hampel József után, Fettich Nándor „dobta be” az európai tudományos vérkeringésbe. Szüntelenül küzdött nyelvi elszigetelődésünk ellen. Kitűnően írt és beszólt németül, olvasta a francia, olasz, svéd és angol szakirodalmat, de jól elsajátította az orosz nyelvet is.

A Magyar Nemzeti Múzam máig élő, legrangosabb szakfolyóiratát, az Archeológia Hungarica-t 1926-foan jelentették meg először, s éppen Fettich Nándor munkája volt a nyitó kötet. A szerkesztést Hillebrand Jenő rövid tevékenysége után, Fettich Nándor vette át. Bravúros ügyességgel, kitűnő szerkesztői érzékkel gondozta ezt a kétnyelvű monográfia-sorozatot. Elméleti feldolgozó munkája közben azonban szünet nélkül ásatott, megszállottságig fokozódó szenvedéllyel és kínos pontossággal kezelte a múzeumi tárgyakat. 50—60 évvél ezelőtt a magyar tereprégészet még zsenge ifjúkorát élte. Gazdag arisztokraták és túlfűtött „elhivatottak” éppen úgy rész követeltek maguknak a „földalatti Magyarország” trófeáiból, mint a szakmabeliek. így aztán az ásatások nemegyszer turkáló kincskereséssé vadultak. De maguk a hivatásos régészek sem ismerték még fel a feltáró munka pontos és fontos szabályait. Nem sok gondot fordítottak a sírleletek együtt tartására, a tárgyak pontos leírására, a temetők térké56