Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Bojtár Endre: József Attila és a kelet-európai költészet (tanulmány)
tehát például a proletárköltők második nemzedékének, majd a szocialista realizmus irányzatának olvashatatlanná silányult műveit nem. De azokra a művészekre is pusztán csak utalok, akik — a szimbolizmus, illetve a posztszimbolizmus különböző válfajait művelvén — pályájukat az első világháború előtt kezdték (nálunk Kosztolányi Dezső (1885—1936), Babits Mihály (1883—1941) nemzedéke), bár az ő lírájuk a harmincas években nagyon is egybehangzott az avantgarde optimista lobogásán túljutott vagy az avantgarde után induló fiatalabb pályatársakéval. A huszas—harmincas évek fordulóján, majd a harmincas években született kelet-európai költészet a világ válságáról tuddósít. Sok esetben úgy, hogy lehetetlenné vált maga a költészet. 1029—30 és 1987—38 között ugyanúgy elnémul, nem ír verset az addigi avantgardista lett Janis Grots (1901—1965), a bolgár Nikola Furnadzsiev (1903— 1968), a lengyel Julian Przybos (1901—1970) és Adam Wazyk (1905—), mint a lengyel proletárköltő Wiadyslaw Broniewski (1897—1962). Elhallgatás és elhallgattatás szét- választhatatlanul összefonódik az orosz, belorusz és főként az ukrán irodalomban, melyet a prózaíró Mikola Hvilovij 1933-as öngyilkossága után gyakorlatilag felszámoltak. Anna Ahmatova (188.8—1966) 1925 és 1940 között nem adott ki könyvet, Borisz Paszternák (1890—.1961) 1934 és 1941 között jobbára műfordítással foglalkozott, a belorusz Andrej Alekszandrovics (1906—1963) 1931-től áttért a gyermekirodalomra, Uladzimir Duboukának (1907—) 1927 után 19594>en jelenik meg újra kötete, Jazep Puscsának (1902—) 1930 után 1960-bam. Akik nem hallgattak el, azokra kegyetlen sors várt. Oszip Mandelstaimot (189il—1938) már 1932-ben letartóztatják, Nyikolaj Zabo- lockijt (1903—1958) 1988-ban száműzik a Távol-Keletre, ahonnan csak 1046-ban térhetett vissza, az ukrán Oleksza Villákét (1908—4984) huszonnyolc társával együtt lőtték agyon, Jevhen Pluzsnik (1898—1936) és Mihajilo Draj-Hmara (1889—1938-39) egyaránt koAeentrációs táborban pusztult el. Akik életben maradtak — a jelentősek közül Mak- szim Rilszkij i(1805—1964), Mikola Bazsan (1904—), Volodimir Szoszjura (1898—1965) —, azok költőnek haltak meg: további pályájukat Sztálin-díjak jelzik. Az irodalomszociológiai tények után nézzük, milyen költőtípusok maradtak a színtéren. Csak futólag említem azt a fajta avantgarde-ot, mely a harmincas években is megmaradt avantgardistának, és amelynek egyetlen igazán jelentős képviselője a cseh Vdtézslav Nezva-1 (1900—1952). Az ő költészete példázza a legjobban azokat a veszélyeket, melyek erre a típusra leselkedtek: bizonyos felelőtlenség, a proteuszi alak-váltó képességből fakadó felszínesség és formalizmus. Nezval mindenről tudott verset írni, valóságos költészetgyártó gépet csinált magából, de a pazar megoldások, esetenként szép versek ellenére költészete hitelét vesztette. 1936-tól kezdve például három éven út jelentette meg névtelenül egy bizonyos Robert David örökös diák balladáit és szonettjeit, így akarván valamiféle szocialista vágáns-költészetet teremteni — sikertelenül, mivel nem a kor igényeiből indult ki, hanem abból a vágyból, hogy megmutassa: ebbe a mezbe is bele tud bújni. Tulajdonképpen itt kell beszélnünk a szlovák Laco Novomeskyről (1904—1979) is. O soha nem fogadta el teljesen Nezválék, a poetizmus örömujjongásét, a költészet valóságalakító hatalmába vetett hitét. „A fiú dala j nem változtatta meg a világ arcát" — írja már első, 1927-es kötetében (Básen — Vers). Annál erősebben érzékelte a harmincas éveik törését. Második, 1932-ben megjelent kötetének a címét így magyarázza: „A körök négyszögekbe törtek. / Íme: a ferde, torz kép: jA romboid — gyermekjátékot összetört roncsai.” (Romboid) Másfelől viszont poétikájában végig megőrizte az avantgarde „gyermekjátékait”: a váratlan képzettársításokat, a csillogó rímeket, a verskompozíció mozaikszerűségét. A következő típusba azok tartoznának, akik a huszas években töbibé-kevésbé kijárták az avantgarde iskoláját, első köteteik esetleg még az avantgarde jegyében fogantak, de azután más útra fordultak. Külön venném azokat, akik valamiféle „köz- költészetre” törekedve, visszatértek a „közérthető”’, prózára is lefordítható versnyelvhez, a hétköznapok tematikájához, a városi kisemberhez mint hőshöz, a szentimenta- lizmusig elmenő érzelemmegnyilvánulásokhoz — mindezt azonban iróniába csomagolták, a groteszk szerkezetében mutatták fel. A lett Alaksandrs Caks (1902—1950) és a 640
