Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - László Gyula: Ízisz újra bevonul Szombathelyre. Majthényi Károly szoborcsoportjának leleplezéséhez
LÁSZLÓ GYULA ízisz újra bevonul Szombathelyre MAJTHÉNYI KAROLY SZOBORCSOPORTJÁNAK LELEPLEZÉSÉHEZ Városaink múltjából lehangolóan keveset hagyott meg tragikus történelmünk. Ami megmaradt azt is megtizedelte a II. világháború. Míg a kisebb településeken az egymást ismerés, az összeszövődött rokonság tartja életben a közösség „mi” tudatát, a városokban — a sok ismeretlen között — ezt a tudatot a város öntudatlanul élő múltja, az iskolák, templomok, városkép és az emlékművek teremtik meg. Egy-egy emlékmű, szobor nem csupán művészet, hanem közösségformáló erő még akkor is, ha látszólag közömbösen mennek el mellette az emberék. Egyszerűen azzal, hogy van, meggazdagítja a városi éltérzés „műemléki” hangulatát. Nos, ilyen emlékművel gyarapodott most Szombathely városa. Az Ízisz szentély bejáratánál áll Majthényi Károly emlékműve, bronz fenségében. Az emlékműről két szempontból szeretnék írni: mint művészettel foglalkozó és mint régész. Kezdjük a művészettel, hiszen ez nyomja rá bélyegét a műre és ez hat a szemlélőre. Mit lát a néző? Három bronz alakot, amint ünnepélyes ütemben — egyszerre lépve — haladnak a szentély felé. Két nő és egy férfi: az első nő kezében szisztrum, az ízisz hívők csilingelő hangszere, a másikéban edény, és végül a férfi kezében kettős síp. A mű felületének megdolgozásán meglátszik a munka, ami létrehozta: a művész nem tagadja kezenyomát, nem tagadja a mintázó léc ütéseinek nyomát — szintehogy szemünk láttára kél életre a három alak. A két nőt földig érő tunika fedi, ennek lejtését a redőjáték hullámverése szegélyezi, éppen csak vonalakkal jelezve. Ez a fajta „jelzés” uralkodik az egész művön: jelzettek az alakok, jelzett arcuk kifejezése, jelzettek mozdulataik, jelzett a szisztrum csörrenő hangjára menetelük üteme. Az egész szoborcsoport szerencsésen idézi az ógörög kórék feledhetetlen báját. Majthényi Károly a XX. század szellemében dolgozott: nem akarta szemünket valamiféle „tökéletes élethűséggel” megcsalni, hanem meghagyta a szoboralkotás folyamatának nyomait a munkán. Van még ezenkívül is valami, ami Majthényi Károly művét beleszövi a kortárs magyar művészetbe: a csapott vállak és a messze felmagasodó fej. Ha csak az egykori barátjának, Tar Istvánnak műveire gondolunk, mindjárt megtaláljuk a szellemi rokonságot. De ide tartozik a kis, gömbölyű fejeknek szinte a semmibe szimatoló kifejezése, a csapott homlok, a kidülledt szemek. Stílus ez: a mai 5(1—60 közti magyar művészek szinte egységes magatartása, mindannyiukon érzik szegény Kerényi Jenő ihletése. Nézzük most a három alakot együtt. Több alak egységének megteremtése az egyik nagyon nehéz szobrászi feladat. Rodin küzdött meg vele a Calaisi polgárok-ban, de még nála is megesik, hogy a különböző nézetekben, az egymást takaró alakok tömege nem harmonikus. Majthényi Károly sikerültén oldotta meg feladatát: alakjai szépen simulnak egybe, különböző nézeteik nemes ívekkel érzékitek a menetet. Szerencsés a három alak ténbe-helyezése: egyik nézetből sem „vágják” egymást értelmetlenül. Az alakok közti „negatív terek” tömörek, szinte tapinthatók. Mindez elsőrangú szobrász! lelemény! A fejek egyforma magassága az ősi „izokephalia” törvényét viszi ebbe, az antik világot idéző műbe. Mindezt összevéve, ez a szoborcsoport méltó „nyitánya” az Izeumnak, ókori, de egyúttal mai módon idézi a múlt hangulatát. Régi eseményekről szól mai nyelven. A művészetet értékelő ember tehát egyhangúan „igen”-t mond az új monumentumra, örülvén, hogy Szombathely nagyszerű emlékkel gyarapodott. 53
