Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Zalán Tibor: Amikor automata fényképezőgép kattog el Király László arca előtt (esszé)

harmóniája: az emlékezésnek értelme. Nincs többé harc, a harcnak sincs több értelme. A békében előjönnek a föld réseiből a férgek és elvégzik szomorú hivatásukat. Már csak azok várnak ebben az időben, akik mindezt nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni.

„ és állunk majd a szürkületben,

különös kürtszó visszhangjában,

elveszetten,

kisemmizetten,

tanácstalanul,

mint a kiraboltak,

meztelenül maradottak —”

Verseiben ott lüktet, tombol, fintorog, bukfencezik, üvölt és gajdol az a kusza alaktalanság, amelyet megfékezni másképpen nem lehet, csak így, pontos és egyszerű szavakkal,17

„Itt vagy, / de nem a mában.”

Makacs költő Király László. A huszadik század által felkínált magatartásmodellek, gesztuskollekciók közül nem akar választani. Kitartóan ragaszkodik a

saját látomás-látásjvilágához, mely tehát úgy van itt, hogy nincs itt; építi imind reménytelenebbé szigorodó belső világát. Az első könyveiben ígért „építész” hites szorgalmával.

3. Böllérlelkű költők, poétálelkű mészárosok hajnalai, — a kiosztott szerepek fölcserélhetők: Bosoh festi meg az embereket fölzabáló szörnyeket, hentesek csókolják homlokon a fényes szőrű, szomorú lovaikat, mielőtt fejbe sújtanák őket. Kék fény a vágóhídon, kék fényűek a hajnalok is. A szerepek talán végérvényesen fölcserélődnek.

„Kezdődik a versek őszies vetkőztetése.

Veszti díszét a szó, szél tovakapja.

Csak a pontosság fontos: így és így volt.”

Mostanra tűnt el tehát a nútizálás Király világlátásából. Költészete tárgyiasul, anélkül, hogy tárgyias költészetté válnék. Azzá válását a közösségi indíttatású terhek lehetetlenné teszik. Most kell megélnie a nem-volt-soha realitását, a költészet „vak kötéltáncos” érzetét.

És ismét a nyelv dilemmája tűnik fel. Bár már gyűlölködve, rettegve, még mindig „bujtató barlangijának „legvégső vacká”-nak tekinti az anyanyelvet. A versvilág rendkívül bonyolulttá válását nyelvi szinten nem hajlandó demonstrálni. Költészete tehát értékmegtartó jellegű, a formális esztétika kereteit csak belső formáiban próbálja feszegetni. Az arcokat fölnyitják, az egyenes beszéd csak álom, az ember már csak csontra és lélekre vetkezett szerkezet nála, mégis, megingathatatlan a nyelv megtartó hitében. Vajon nem abszurdumáé, nem képtelenség-e azt hinni, hogy a történelemből szüntelen visszatérő apokalipszis leírható és ez által legyűrhető olyan szövegekkel, amelyek ideges lüktetéssel telítettek ugyan, de grammatikailag a tisztaság, világosság, szabatosság jellemző rájuk?17*

Erre a kédésre Király László eddig is szüntelen kereste a választ, várhatóan ezután sem tesz mást. A végeredmény átutalva a jövőbe ...

591