Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VII. "Stádium"

illő kérdése után néhány héttel fáklyászenét adnak tiszteletére. Széchenyi kimegy s arról beszél, hogy ha nem mindig úgy szól, ahogyan szeretnék, azt közvetítő szerepének tudják be... Megéljenzik, de mert az ifjonti lelkesedés kevésnek tartja ezt a „se hús, se hal” nyilatkozatot,.átmennek Wesselényi szállása elé, aki aztán igazán kedvükre van nyílt szónoklatával. — De mert Széchenyi az alkotó cselekvésben hasznosítható közbizalmat sem akarja elveszíteni, egy más alkalommal leveszi a kalapját, mikor a zenekar a Rákóczi-indulóba kezd, s azt mondja: Adózzunk tisztelettel a legnagyobb magyarnak!... Halkan mondja ezt, hogy csak a mellette állók hallják, kijelentése mégis szétárad az országban. — Igenám, de ezután nem sokkal a radikálisok ellen lép föl a diétán!... Ez az az eset, mikor még a mindig nyugodt és megfontolt Deák is úgy felbőszül ellene, hogy legközelebb egy társaságban egyszerűen hátat fordít neki!

István gróf keserűen konstatálja ezt naplójában — de mi nézzük meg, hogy milyen esetekben fogott a radikálisok mellett, s milyenekben ellenük az 1830-as majd 32/36-os diétán. Kettőt már említettem a csonka országgyűlésről: Ellenezte a királynak küldendő válaszfelirat szövegezését, részben mert abban sok korszerűtlen követelés volt (a só ára, papírpénz helyett ércpénz stb.), részben pedig apolitikussága miatt: a szétszakított Lengyelország részét, Galíciát ne akarjuk Magyarországhoz csatolni, maradjon az csak Ausztriánál!... De legfőként azért, mert olyan csakazért- is! követelések voltak benne (a fiatal király az országban lakjék), melyek csak arra alkalmasak, hogy felbőszítsék az udvart s megszüntessék a nemzet és a király közötti tárgyalási alapot. Ellenezte másodszor az önálló magyar hadsereg igényét, mert úgy gondolkodott, hogy a jelen helyzetben úgysem lenne erőnk arra, hogy a csapatok a nemzetnek engedelmeskedjenek — amellett, hogy a birodalmi főhadparancs- nokság már csak katonapolitikai megfontolásokból sem mehet bele, hogy a létszámnak mintegy harmada külön szerveződjék, külön akaratra mozduljon.

Ezek, mint látjuk, mind lényegi, tartalmi kérdések, s Széchenyi a maga külön megfontolásaival az erő nélküli provokálás, a puszta sérelmi politika ellen foglalt állást. Másként alakult a helyzet a 32/36-os diéta kezdetére, mikoris az ellenzék már sokkal felkészültebben vonult föl. Ekkor eltérések már csak a részletekben vannak. Az alsóház feliratban sérelmezi, hogy bár a kolera miatt, de a király egy évvel későbben hívta össze az ország gyűlését, mint ahogy ígérte. Széchenyi kifejti: nehéz volna megállapítani, hogy hány hónap késés jogos a kolera miatt, hány nem, éppen ezért maradjon el ez a passzus, ne vesztegessék az időt a szöveg ide-oda küldözgetésével. A másik ellentét, emlékezünk, a napirend körül volt: mi kerüljön előre, az urbárium, vagy az ipar-kereskedelem. Ezen összezördültek, majd kibékültek Wesselényivel — hanem pár héttel később a két barát megint összecsapott. Wesselényi ugyanis egy kikezdhetetlen logikájú beszédben elemezte, hogy a kormánnyal való ellentéteink nagyobb része megszűnne, ha a birodalom többi részében is lenne alkotmány. „Mert egy gyeplőre fogni szabadon és szájfékkel futó lovakat bizony nem lehet!” Erről ők korábban többször eszmét cseréltek, s mindig egyet értettek — itt és most azonban Széchenyi sápadtan kelt ki a nyilvános beszéd ellen, kijelentvén, hogy „avval pedig nekünk semmi közünk, hagyjuk csak az alkotmányadás dolgát jó és bölts fejedelmünkre”! — Ettől viszont Wesselényinek szökött agyába a vér. És következtek a sértegetések, a vádaskodások, gyanúsítgatások, s a két barát úgy el- hidegül, hogy majd csak a negyvenes években kerülnek újra közelebb egymáshoz; a lényeg azonban itt és most az, hogy a hosszú diéta idején Széchenyi és a radikális ellenzék ellentétei nem tartalmiak, hanem taktikaiak.

S mint a fenti három esetben láthatjuk, az igazság igencsak a radikálisok oldalán van, ám Széchenyi fejezi ki a taktikai szükségességet — noha ő sem mindig tudta követni saját harcmodorát.

Mert a viták hevében ő is túlzásokba esett. Így például a nyelvtörvények tárgyalásakor egy ízben azt kívánta, hogy a bécsi hatalmasok tanuljanak meg magyarul; ami, a relitásokat figyelembevéve, legalább olyan naivitás, mint hogy az ifjú király mindig az országban lakjék ... Ugyanilyen taktikai hibát vét a protestánsok ügyének tárgyalása közben. Széchenyi a felsőtáblán hatalmasan vív a reformáltak jogait ki49