Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VII. "Stádium"
terjesztő alsóházi javaslat mellett, mígnem Lonovics kalocsai érsek közbeszól, hogy egy Széchenyit már csak a családi hagyományok sem ilyen beszédre predesztinálnák, de a felirati javaslat különben sem engedhető át, mert tiltja az egyház dogmája. Mire Széchenyi, fölpaprikázva: „Mi közünk nekünk, törvényhozóknak ahhoz! Én ezügyben nem ismerek semmi dogmát, csak a bécsi és a linzi békekötést!” — Élénk mozgás, hisz mindkettő egy-egy szabadságharc eredményeként jött.létre. Ráadásul, következő . mondata a kor katolikusa szemében szinte istenkáromlás: „Énnekem itt nem szabad lennem katolikusnak vagy protestánsnak, hanem törvényhozónak!” — Igaza volt? De mennyire! Csakhogy: elvetette a sulykot. A nádor figyelmezteti. A javaslat pedig végülis nem megy át: 32-en ellene, 23-an mellette. És Széchenyi ezen a diétán itt követi a legnagyobb hibát. Nem tekinti, hogy az igen szavazatok között 11 katolikus főpapé; nem követi Bezerédj tanácsát, hogy tartsanak ki, és a felirat a következő fordulóban valószínűleg átmegy — hanem csapot-papot otthagy! Igaz ugyan; hogy ezután is be-benéz, igaz az is, hogy nyáron kinevezik kormány- biztosnak — ez azonban lényegében nem másítja meg azt a tényt, hogy 33 márciusában azért vonult vissza 22 hónapra az aktív diétái szerepléstől, mert a protestáns ügy felsőházi bukását személyes sértésnek vette! S ez nem csupán taktikai hiba, nem egyedül saját harcmodorának (ha lenyírják a szárnyamat, járok majd a lábamon, ha...) felrúgása, hanem merőben apolitikus lépés: az amatőr megsértődik, ha valamely ügyben alulmarad; a profi politikus viszont a személyes sértéseket is taktikai kellékként használja s azt nézi, hogy hol fordíthatná az ügy előnyére. — Ezt kellett nekünk megtanulni a Reformkorban, s ezt hirdette különben Széchenyi is, csakhát, mint látjuk, hirdetni mindig könnyebb mint megvalósítani. Ráadásul abban a helyzetben, mikor a nemzet nem szuverén, s ezért a taktika határait gyakran a becsület szabja meg: „ezzel a lépéssel már eladtam magam, vagy csak kompromisszumot kötöttem?” Vagyis amikor nem csupán a törvényhozás általában, hanem annak tagjai is külön-külön állandó nyomás alatt vannak. — Azt mór tudjuk, hogy miért félt Széchenyi az ünnepléstől, hogy miért csak ritkán engedte át magát a népszerűség-adta boldogságnak; de azt is tekintetbe kell vennünk, hogy mikor 1835 őszén keményen kiáll a magyar nyelv ügye mellett, akkor az udvari tanács a kormánybiztosságtól való megfosztását fontolgatja. Ezért pécézi ki gondosan, hogy milyen alkalommal szóljon a radikálisok ellen, a kormány mellett. És Deák éppen ekkoriban javasolja: a rendek ezután csak három évre szavazzák meg a hadiadót. Ez a radikálisok részéről taktikai ellentámadás a diéta befejező szakaszában, mikor a hatalom már nagyon ránehezedett a törvényhozásra — és ezért választja ki Széchényi, hogy jó pontot szerezzen az udvarnál. Deák jól látja a direkt, keresett ellentmondást, ezért szégyeníti meg. Mert nem ismeri István gróf indítékát. Azaz: félreérti. Hanem, ez sem egyoldalú csupán. Széchenyi sem vétte észre, hogy az ellenzék nem mindig hozzánemértésből vagy kurucos kiállás miatt fogalmaz olykor élesen, hanem abból a megfontolásból is, hogy ha többet kérünk, akkor valami mégiscsak megmarad, mert mindig mindent mégsem lehet visszadobni; sőt, később hivatkozni lehet arra, hogy már korábban is elutasították ezt meg ezt. Egymás indítékainak nemértése, saját hibáink félreismerése: ez is olyan dolog, mely egy szabad nemzet kiegyensúlyozott társadalmában mintegy bekalkulálható a politikai mozgások menetébe — ám egy nyomás alatt fejlődni akaró nép életműködésében félreértéseket, cívódásokat, szakadásokat okoz. S mindehhez kell hozzászámítanunk Széchenyi személyiségét. Azt, amit már korábban érintettem, hogy tudniillik, a magyarság pozitív programját nem a kormánnyal s nem az oppozícióival, hanem mindkettőtől függetlenül látta megvalósíthatónak, és így eleve arra készült föd, hogy egyik fél sem fogja megérteni. És egy ilyen számítás csakis a Széchenyi féle alkatból következhet — de az is, hogy úgy igazában ő sem bízott senkiben! Crescentiát például megtette elérhetetlen istennőnek, s talán csak azért, hogy mindig legyen oka a kesergésre, a fájdalomra, de mikor — legnagyobb meglepetésére — elvehette feleségül, akkor mihamar kiderült, hogy vele sem tudja megosztani köz-gondjait, gondolatait, megsejtéseit! 1837—38-ban a spiclijelentések mór ezért állapíthatják meg joggal, 50
