Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VII. "Stádium"
hogy Széchenyi éppen az Aidámén van. „Nagy hibája az egy országnak, mikor egy embertől függ minden. Bár ezt az egyet mindig és mindenütt birhatnók.” Széchenyi azonban a Vaskapunál van, tárgyal, veszekszik, megveszteget, török és orosz beleegyezés nélkül folytatja a robbantásokat. Két hét múlva azonban már Bécsben van, a Híd ügyében tárgyal, újabb külföldi útra készül Vásárhelyi Pállal, de leugrik Pestre, a Lövölde, az Akadémia, a Kaszinó, a városszépítés, a lófuttatás dolgában — s közben pár napot menyasszonya, Creseentia társaságában tölt... Igen, ez az időszak az, amikor szinte minden sikerül: még magánélete is rendeződik. Tudniillik, Cres- centia férje 1834 őszén, 55 éves korában hirtelen s váratlan elhunyt. Élhetett volna még évtizedekig, s akkor István gróf minden bizonnyal legényemberként, utódok hijján hal meg, anélkül, hogy a legális, boldog szerelmet valaha is megismerte volna... Vájjon akkor is ezt teszi, s ennyit? — kérdés, amire a feleletet soha nem kaphatjuk meg, s így inkább örüljünk annak, hogy a frigy — kivárva a gyászévet — 1836 elején megköttetik a Növel, kit 12 évig imádott középkori trubadúrok módjára, s aki még ekkor is, harminchét évesen, nyolc gyerek szülése után, párját ritkító szépség. Egy varga, miután elvonult a nászmenet: mostmár meghalhatok, mert a lálttam a Tüneményt. A könyvek sikeréhez, a gyakorlati eredményekhez, a határokon túlnövő hírnévhez így kapcsolódik a magánélet boldogsága — s ezek együtt okolják, hogy Széchenyi a harmincas években viszonylag ritkán és mérsékelten panaszkodik naplójának. Hónapok múlnak el, s nem jön elő például az öngyilkosság gondolata, ami élete más szakaszaiban szinte hetente megjelenik... A dicsőség teszi? Mikor például az Al- dunától a Tiszára megy gőzhajóval, útja Titeltől Szegedig egyetlen diadalút. Híre megelőzvén, a rácok kifutottak a partra s keszkenőt, kalapot lobogtattak. (Egy öreg paraszt Magyarkanizsán, a hájót látva: „Ügy kapari a kereki a vizet, mint a kutya!”) Aztán, 1835 januárjában előbb a kerületi ülés, majd a felsőtábla foglalja hivatalosan jegyzőkönyvbe érdemeit. Cziráky, az országbíró köszönetét mond neki az Alduna ügyében kifejtett munkásságáért. Dörgő éljenek. Széchenyi elsápad, feláll, s nagyon halkan, nagyon rekedten a nádorra hárítja az érdemeket. József nádor: „Minthogy Öméltósága, gróf Széchenyi István az igenis megérdemelt köszönetét szokott szerénységével magától elhárítani kívánja, kötelesnek érzem magamat kijelenteni, hogy a roppant akadályok közt éppen nem történhettek volna ily szerencsés előlépése», ha az ő ügyessége és honunk javára szentelt életének fáradhatatlan szorgalma minden akadályokat férfiasán le nem győzött volna. Köteles vagyok ezt, az ő nyilvános elismerésével együtt kijelenteni.” — Széchenyi meghajol ültében, s aggodalmasan tekint a karzatra, hol a hölgyek visitozva tapsolnak, a fiatalok pedig lábukkal ütemesen dübörögve vivátoznak, szűnni nem akaróan. Szóval, a dicsőség teszi? Ami most csőstül jut erre a féktelen becsvágytól örökké szikkadó lélekre?... Nem-nem! Mert nézzük csak, hogyan csapódik le ez az esemény naplójában: „Cziráky megdicsér. Visszahárítom a Főhercegre. Ö énreám... Betegnek, elhasználtnak, életuntnak érzem magam. Arra gondolok: tisztesen végezni.” S e gondolat fő motívuma a politika. Napló, 1834 november 8: „Minden postával kapok valamilyen kitüntetést, mely népszerűségemet tanúsítja. Megannyi bűnöm lesz ez a kormány szemében.” Mert Bécs a nemzet vezetőjét látja benne, s nagyon szívesen „megtenné” radikális népvezérnek, hogy mint fő-főbűnbákot íeládozza, ha ezzel a magyar reformmozgalom nyakát szegheti. Metternich: „Népszerűsége ártani fog önnek!” Esterházy Pál herceg: „Milyen jogon áll ön a nemzet és az uralkodóház közé?!” A fiatalkori jóbarát, kivel valaha Párizsban együtt álmodoztak Magyarország felemeléséről, s aki majd 1848-ban a király személye körüli miniszter lesz, de most a Habsburgok belső bizalmasa — akkor kérdezi ezt, mikor Ferenc halála után a hatalom már elszánta rhagát a határozott támadásra. Széchenyi jól tudja ezt, s kapcsolatai révén egyedül ő tudja a reformerek közül, ezért válaszol nagyon megfontoltan: „Saját elhatározásomból.” Azaz, ha már vállalni kell a szerepet, akkor legalább ne keverjen bele senkit és semmit — csakis önmagát adja oknak és okozónak, indítéknak és következménynek. Az országgyűlési fiatalok mit sem sejtenek erről, s Esterházy fenyegetésnek be43
