Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Pomogáts Béla: Az emigráció második költőnemzedéke (tanulmány)
POMOGÄTS BÉLA Az emigráció második költőnemzedéke* VÁZLAT Az emigráció második fcöltőnemzedékének (tagjai 1956 végén hagyták ed Magyarországát, s szóródtak szót -a nagyvilágban. Könnyen és gyorsan találtak befogadó országra, hírneves nyugati egyetemieken végezték tanulmányaikat, hamarosan otthonra leltek a nyugat-európai vagy amerikai társadalmaikban. Többségük bölcsész diplomát szerzett és kulturális intézményeknél helyezkedett el: Nyéki Lajos az Alliance Frangaise-nól, majd a párizsi egyetem magyar intézetében, Gömöri György a Cambridge-i egyetem kelet-európai intézetében, Makikai Ádám a chicagói, András Sándor a washingtoni egyetemen, Siklós István a londoni BBC szerkesztőségében, Sulyok Vince az oslói, Lökkös Antal a genfi Egyetemi Könyvtárban, Thinsz Géza egy stockholmi könyvkiadónál, Dedinsizky Erika a holland televíziónál dolgozik. Közülük többen is rendszeresen foglalkoznak a magyar irodalom külföldi megismertetésével, illetve választott hazájuk irodalmának magyar tolmácsoláséval. Mások orvosi vagy műszaki pályákon helyezkedtek él: Bakucz József New York-iban épületgépészeti tervezéssel foglalkozik, Vitéz György Montrealban klinikai pszichológus,, Kemen.es Géfin László ugyanott kereskedelmi levelező, Bujdosó Alpér Becsben útépítő mérnök, Ismét mások kétkezi munkásként keresik kenyerüket: Nagy Pál és Papp Tibor Párizsban, Horváth Elemér az Egyesült Államokban nyomdász, Máté Imre Münchenben villanyszerelő-iparos, Készéi István Párizsban alkalmi munkából, ól. Egészében szinte valamennyien integrálódtak a befogadó társadalomba, s alig vállalnak szerepet az emigrációs élet mozgalmaiban, belső csatározásaiban. Irodalmi tevékenységük, költői ambícióik ápolása esetenként személyes áldozatvállalást követel. Az 1956 után, nyugatra került f iatal magyar költők már több mint két évtizedet töltöttek választott hazájukban: gondolkodásukat, élményvilágukat, általában személyiségük felépítését miár ez a két évtizedes tapasztalat szabja ímeg. Közérzetük meghatározója az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még a honvágy, illetve a beilleszkedés gondja volt, ma mér nem; a honvágy ritkábban szólal meg műveikben, s akkor sem az emésztő szenvedély, legfeljebb a csendes nosztalgia formájában. Ma már természetes emberi közegüknek tekintik a választott otthont, s bár sokat utaznak a világban,, úgy érzik, meggyökereseditek valahol. Költői közérzetüket ilyen módon nem a honvágy és a kényszerű távoliét keserű konfliktusa szabja meg. Ha d,dónként hangot adnak is az elszakadás fájdalmának, gondolkodásuk és érzésviláguk más élmények nyomán alakul. Mint emigránsok, minit irodalmi diaszpórában élő költők fokozott magányban élnek, angol, francia, német és sv,éd társaiknál végletesebben élik át az emberi személyiség huszadik századi izolációjának itragikumát. Költészetük az emberi lét végső kérdéseivel viaskodik, a mindemiség és a létezés értelmére kérdez, nem egyszer a humánus kapcsolatait és értékét vesztett, elidegenedett emberi személyiség szorongásos belső világát jeleníti meg. A személyiség kiteljesítéséért vagy éppen fenntartásáért vívott küzdelem legfőbb konfliktusát kétségtelenül az emigrációs lét paradoxonad Okozzák: amerikai mérnöknek, svéd kiadói szerkesztőnek, angliai lengyel nyelvtanárnak, kanadai pszichiáternek keld leniniölk, ugyanakkor magyar költőnek, aki el van szakítva a magyar irodalmi ólet áramaitól, s értő közönségre alig talál, aki műveit magánki- adásban kénytelen közreadni, s csak a ritka alkalommal megrendezett emigrációs * Fejezet A felszabadulás utáni magyar irodalom története c. készülő kézikönyv IV. kötetéből. 555
