Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Czakó Gábor: Mecénások (novella)
gyot, minden oldalról lefényképezte Arcz műveit, rugós mérőszalaggal lemérte őket; az adatokat piros, (bőrkötéses noteszbe jegyezte zöldalmaillatú titkárnője. (Szintén XX, idegenvezető, a váradi Turisztikai íffivatal szolgáltatása.) Arcz már letöltött (két évet Schneider József ék présházában. Ingyen lakott idáig: „legalább távoltartod a topókat”, sőt borral is megkínálták, nem sűrűn, mivel Schneider József takarékos gazda volt; délebédre egy kockasajton szokott osztozni a feleségével. Nem magának kérte a fizetséget, hanem a „Havernak”, akinek a nyáron Düsseldorfban lekötelezettje lett. Egy olyan „kicsiíféle” szobrot gondolt neki, amit a vámnál ügyesen el lehet dugni, s egyúttal „mutat is valamilyen formát.” Találtak egy ébenfából faragott Leányt.8 „Nem mintha a Haver rá lenne szorulva, mert milliomos, de a milliomosok is szeretnek ajándékot kapni, nem igaz? Hát az a város, Jánoskám, az a Düsseldorf valami fantasztikus! Azok a hidak, azok a paloták, az a Rajna! Nem tudtunk betelni vele. Délfelé jön a Haver, hogy együnk valamit. Mi meg az asszonynyal esaík nézelődtünk volna tovább. Nem, nem! A Haver ragaszkodik, hogy ebédeljünk; meg kell adni a gyomornak is, ami jár neki, ő fizeti, ne legyen gondunk rá. No jó. Bevitt bennünket egy csodálatos étterembe. Te, János, olyant még nem láttál! Csupa üveg, márvány, ezüstös csillogás. Balról asztalok, mind kovácsolt vas, rajtuk gyönyörű erezett márványlapok, jobbról makulátlan üvegfal, ezt öregem nem lehet leírni. Tündérmese! A magyarban nincs erre szó! Az üvegfal alatt pult, mellette fényes nikkelkorlát, és a pultban ragyogó krómacél edények, bennük mindenféle étel, annyi, amennyit elképzelni se bírsz. Minden volt ott Jánoskám, min-den! Terüljasztalkám. Én ugye tudok németül, de elmondani se tudom a nevüket. No, nem is kell. Elég, ha fölemeled az ujjad, és rámutatsz valamelyik edényre, már ugrik egy csinos kis bóbitás leányzó. Azt választod, amelyiket akarod. No, mi az asszonnyal rántotthúst kértünk krumplival. Akkorát kaptunk, hogy lelógott a tálcára. El is felejtettem. A fényes korlát elején áll egy takaros kis asztal, rajta gyönyörű, virágos tálcák, el kell venni egyet, aztán arra pakol az ember. Te olyant miég nem láttál! Uborkát is vettünk, aztán mentünk a pénztárhoz, ez a korlát másik végénél van. Fizetni ugye kell, ott nincsen kommunizmus. De ott állt a Haver! Megállj, mondta, 'és elővette a brif- tasniját. Fizetett, aztán jót nevetetett, még le is hordott bennünket amúgy viccesen, mert sört nem hoztunk. Ő ment vissza érte. Mert ott az is van. Minden. Te el nem tudod képzelni. Mondanom se kell, hogy a sört is ő fizette. Elvégre milliomos, Jánoskám! Márkában!” „Nem zavarok tovább,” — mondta Schneider József Mr. Apor ás titkárnője érkezésekor. A Leányt bedugta a tarisznyájába a kenyér maradéka, meg a kockasajt összehajtogatott ezüstpapírja mellé. Arcznak ezután Mr. Apor történeteit kellett hallgatnia: ifjúkori, pesti művészettörténeti tanulmányairól, az észak-karolinai Statesville-ban folytatott farmeri tevékenységéről, melyek szorosan összefonódtak egy konzervgyár fönntartásával 'és egy szabadtéri kőszoforász művésztelep finanszírozásával. A történet hosszú volt, a felénél megérkezett Merd bácsi. „Tudja, én magyar vagyok,” szakította meg a folyamot Arcz. „Én is,” szögezte le sürgősen Mr. Apor. „Ezért jöttem a Mesterhez. Hívhatnék a telepemre kizárólag külföldieket, mint ahogy hívok is argentint, japánt, franciát, de én a honfitársaimat is támogatni akarom. ismeretlen helyen. 527
