Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Czakó Gábor: Mecénások (novella)

Arcz a hasát vakargatta. Rengett. A zöldalma9 illatú titkárnő megbűvölten nézte. Két ikszes állása elég különös helyzetbe hozta már mindenféle alakkal, de ilyen hasat még életében nem látott. Nem hájpocak volt, vagy bajoros „sörrák”, párhuzamosan mutatkozott hatalmasnak és izmosnak, sőt gyöngédnek, az ágyékkötő fölött összekulcsoló dó két óriás sonkakéz koszorújában. A szépségről alkotott fogalma megrendült. Szerette volna megtapintani, körüljárni, legalább megszagolni; elátkozta Mr. Apor zölda 1 ma-szappanát, amely minden más illatot kiirtott maga körül, hiába húzódott közelebb a hashoz, a zöldalma követte.

Merci bácsi megdermedt Mr. Apor ajánlatára a manzárdra vezető vaslétra tövében: repülőjegy oda-vissza, teljes ellátás, kő, szerszámok, huszonötezer dollár egyetlen szoborért, ha egy év alatt több szobrot is faragna, Mr. Apor szabadon választhat, de a többi szabadon értékesíthető. Elszomorodott, megkönnyebbült, és földühödött: oda a mai jócselekedet, nem kell futkosnia Arcz butaságai miatt, de hogy ezt a senkit, ezt a vidéki kultúrkurvák kitartottját, ezt a borostömlőt, aki évek óta vésőt se vett a kezébe, ezt szúrta ki magának az őrült amerikaija!

„ ... ráadásul a világ is jobban megismeri a Mestert, és ön is világot lát” — fejezte be a meghívást a mecénás.

„A kíváncsiak eddig is eljöttek, a világ meg innen is látszik.”

„A világ mifelénk egy kicsit azért más.”

„Hogyan más?”

„Lényegesen.”

„Fölfelé esik a kő?”

„Azt hiszem, nem értett meg.”

„Én pontosan értem, amit mond. Maga nem ért engem.”

„Higgye el, úgy tehetné a legnagyobb szolgálatot hazánknak, ha átjönne és megmutatná Amerikának, mire vagyunk képesek mi.” Nekidőlt a terasz vas- korlátjának, elunta az ácsorgást, meg a könyörgést. „Láttam a bányában a remekműveit. A kritikusok nem túloztak. Ha rendezünk odaát egy kiállítást, has- raesnek, én mondom.”

„Le is fényképezte őket,” lehelt zöldalma illatot a titkárnő. „Lemérte mindet.” Megmutatta a bőrkötéses noteszt és keze finom érintéssel átsuhant a szobrász pikkelyes válla fölött.

„Az volt valamikor a rögeszmém, hogy olyan szobrokat csinálok, amilyeneket még soha senki ...”

„Pontosan erről van szó! Minden technikai eszközt megkap.”

„De mire való az olyan szobor, amihez rajtam kívül senkinek sincs köze?” Mr. Apor fölkapta a fejét. Arcz nem akarta megbántani. Hálás volt neki; évek óta egy fillért ,se keresett, azelőtt se sokat. Amíg a múvésztelepen lakhatott, kapott kasztot, kvártélyt, az utolsó évben valami ösztöndíjat és egyszer, egy Pestre vitt szobráért10 ötvenezer forintot. Nem várt pénzt a szobraiért, különösen ajándékba nem. Egyszer elmagyarázta Merci bácsinak, ő az állam helyében úgy támogatná a művészetet, hogy három évre minden vásárlást megszüntetne, akkor rögtön kikopna a pályáról a három és félezer képzőművészből háromezemégy- száz, maradnának azok, akik nem keresni akarnak, hanem áldozni is hajlandók, hogy faraghassanak, festhessenek. „így tennék a focistákkal is. Az rúgja a bőrt, akinek ez az élete. Amatőr sport nélkül nincs profi se!” A Schneider présházban úgy élt, mint az ég madarai. Nem panaszkodott, de jól esett neki az amerikás

^Garantáltan természetes gyümölcskivonatból készült, Mr. Apor frissen alapított Statesville-i kozmetikum-üzemében.

10Elefánt, mészkő, Budapest, Népliget.

528