Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)
mája nem lelhet a restauráció, mert az lényegében a háború előtti állapotot hozná vissza, annak következményeivel együtt. A feladatot csak az egész németség szerves részét képező Ausztria végezheti el sikeresen.” Pálffy nyilván úgy érzi: a könyv önmagáért beszél. Kritikája éppen ezért kurta: „Részmegállapításai sokszor helyesek, néha ferdítettek, sőt valótlanok. Ami, kellemetlen igazság lévén, nem építhető be az érvek falába — viszont nem is formálható át —, azt elhallgatja...” Végül a legfontosabb mondat: „Jelentőségét nem is abban látom, amit mond, hanem amiért mondja.” A következő mondatokban már ott a veszély nagyságának felismerése: „Elméletek sorsát a praktikában nem azok értéke vagy igazsága dönti el — sokkal inkább az akarat és erő, mely azokat a valóságba ülteti. Az előttünk felépülő elmélet pedig határozott cél felé mutat, következetes akarat és hatalmas erő feszítését érezzük mögötte. Alapjai annál mindenesetre szilárdabbak, semhogy remélhetnek, önmagában fog összedőlni. Aki végiglapozza a könyvet, hatása alól nem vonhatja ki magát teljesen, valami aggódalomiféle marad meg benne. Természetes következményként ellenpólus után kutat, megnyugtató támaszpontot keres. A magyar horizonton ma ilyet nem talál.” Pálffy ezután nem foglalkozik tovább a német könyvvel. A fordulat éles, de logikus. Érdemes szó szerint idézni a tanulmány befejező részét: „Az előbb-utóbb bekövetkező és bennünket legközvetlenebbül érintő újrarendezés lehetőségeiből szinte ki vagyunk zárva. Nemcsak a mind a négy világtáj felől idekacsintó hatalmi érdekek és törekvések nem számolnak velünk, de maga a magyarság kapcsolja ki magát azokból az erőkből, amelyeknek eredője — bárhogyan alakuljon is — keresztül fog haladni rajtunk. Ha legmesszebb- menően tekintetbe is vesszük és tiszteljük azokat az akadályokat, amelyeket a kényes külpolitikai helyzet egy öntudatos és határozott új magyar dunavölgyi szemlélet és törekvés hirdetése elé emel, ennek a szemléletnek és törekvésnek a magyarságon belüli kialakulásában azonban sem a pillanatnyi külpolitikai helyzet, sem a hivatalos külpolitika természetes megkötöttsége nem lehet akadály. Még a legnagyobb óvatosság, jelen helyzetünkkel való legmesszebbmenő számolás, minden bonyodalomtól vagy ellenhatásból való irtózás mellett is tág tere nyílna a jövőnkre vonatkozó egységes szemlélet kialakításának, a jövő feladataira való felkészülésnek és nevelésnek. Azonban teljes a szélcsend. A trianoni keretbe magát oly hamar beletalált nemzet sem politikai vezetőitől, sem szellemi elitjétől, sem egész társadalmából kiindulva erre vonatkozó irányt, biztatást, kezdeményező lökést nem kap. Ahol pesszimista, a magyarság sorsát elintézettnek, küldetését befejezettnek tartó felfogással nem találkozunk — vagyis a legjobb esetben —, a nézetek ott is romantikus, indokolatlan reménykedések, valami csoda folytán ölünkbe hulló — de azon túl már nem gondoló — teljes revizió, egy közelebbről meg nem határozott dunai együttműködés, keleti Svájc, misztikus vagy modern szent- istváni államgondolat szétfolyó, bizonytalan ködképei és ezek összes lehető variánsai között ingadoznak... Bármilyen legyen is felfogásunk és becslésünk a jövőre, ha feltételezzük, hogy az ilyen vagy olyan úton bekövetkező, ilyen vagy olyan formájú újrarendezés a magyarságra nézve kedvezően üt ki, az éppen szerepet játszó generációk, de az egész nemzet nyakába olyan heroikus feladat szakad, melyet kellő előkészítés nélkül ellátná nem lesz képes. Az a generáció, amely még nagyobb keretben szerezte politikai iskolázottságát és szélesebb látókörét, ha az időpontot esetleg meg is éri, már kora miatt sem lesz alkalmas erre, de a teljesen más helyzet is olyan eszközöket és módokat követel, amelyekkel nem rendelkezőm)
