Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Ágh István: Struga manó csöngölődzik (mesejáték)
Ott lustálkodott az oroszlán reggeltől estig, de amikor ailkonyodott, bele- fújit trombitájába. Először próbálgatta, ezután (kezdte a daillaimioit. S hogy értelme legyen, két fújás között azt nyöszörögte, togy: sírni akarok szegény lángunk felgyullad a szép hó között, anyám is már azt hiszi, és felgyullad közbe a vére. Állatok fújják A 'hangszert, az aronda hangszer. Az aronda hangszer biztosan nem a trombita volt, hanem az az aronda, amit még nem hoztak szájúkban a .ronda zenészek. Mici megsajnálta a szomorú oroszlánt. Toborozná indult. Válogatta a címéket, ki ilemne jó ebbe a zenekarba; ahol természetesen az oroszlán a vezér, akinek kirajzolta szájából a zongorát és berajzolta a trombitát. — Csak zongorista ne legyen! — mondta magában — az oroszlán megpukkadna az irigységtől, hogy imáir zongorája sincs. — Tengeri gyík Amerikából? Nem jó. Különben is ronda, meg a tapir is. Fúj! Már éppen ők jutottak eszébe, nem is jutott eszébe Miéinek. Aim, egyik éjjel a degszoimoirúbb trombitaszára megindultak a szavanna állástalan zenészei az oroszlánhoz, a diófa alá. Tulok totóval. Szamár szalkszofomnaL Ló lanttal. Nyest nyenyerével. Borz bőgővel, fcisbőgővel, ugyebár. Egér elektromos gitárral. Dtisizinó dohbal, melyet a csúnya tapir hasa-bőréből csináltak. Gepárd gardonnal. — Hö! — mondta az oroszlán. Ez azt jelentette, hogy hiányzik közülük a zongorista. Erre előb'újt a szavannád diófa törzse mögül a zebra zongorával.” — Ezt a mesét mondd el majd, ha megszületik a kis iTrendafii-vér. Mondd el majd, ha már megérti a mesét. Most pedig ruhát cserélek, vagyis nem szeretek szakáldamba lenni, meglátnák ezer éves bőrömet. A imindenit annak a mezőtúri jelmezbálnak, még jó, hogy a szakálliam olyan hosszú és terebélyes, eltakarta szemérmemet. Aztán a szekrénybe ereszkedett, s kibújt hófehér osázimainadrágban, fehér ingben, bordó-bársony aranygoimbos mellényben, szaimócabojtos paprika-sapkában. — Na, mehetünk a ikastólyikertbe. Remélem!, háromszáz éves (kastély lesz, de lesz ott egy ezer éves tölgyfa is. Bár, nektek még be kell pakolni — leült törökülésbe a sarokba, nem akart zavarni. Jaj, mennyi miniden, keld ilyen útra; fogkefe, sörnyitó, meg minden. Lepke- háló, szögasbot, iránytű, távcső, furulya, hogyha leszáll az est, persze, ha nem lesz sök szúnyog, beszélgetni lehessen a fülemülékkel. Miikor befejeztük a dolgot, Strugia fölkiáltott. — Hol a sasom? A sas ablakunkra szállt a szomszéd ház antennájáról. — Az ezer éves tölgyfa odújában várlak benneteket. A sas a fa csúcsán jelzi lakosztályomat. Lassan mi is- odaértünk, Óriási lármát halottunk a tölgyfa alól, a kastély ap- raja-nagyja kiabálta: — Hess madár! A sas meg se moccant. Gondolom-, egész nap így folyhatott ez a sikertelen vállalkozás. Érkezésünket látva, a sas 478
