Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Ágh István: Struga manó csöngölődzik (mesejáték)
fölröppemt, mintha fölijedt volna. A társaság visszavonult lakosztályaiba, a sas addig körözött a parik födött, míg Sttiruga az odúból de nem mászott. Fehér nadrágja, szakálla bemohásodoitit némileg, oilyan volt, mint egy féligkiész erdei manó. — Az újabb száz évet gyakorolja, — gondoltam, meg azt is gondoltam, nem itt szeretné-e eltölteni a száz évet fe- nyőmaigigiail, gyöngyharmattal. — Jelentkezzünk be! — szólibam Stru- gának és a vállaimra ültetem. Hari'kleia a csomagokra vigyázott az előszobában. Beléptünk a gondnoki irodába. A szakállas főnök kedvesen fogadott bennünket. Szerencsétlenségünkre Struga orosz- lámimorgásba kezdett a fülem alatt. Tudtam, nem szereti a más szakállát. Szakálla simogatásával csátítgattam, így elrejitiheittem a gondnok szeme elől is. Fölnézett aktáiból a gondnok tanács- talanul. Erre az oroszlánmorgás abbamaradt. Aztán tollához nyúlt megint a gondnok, folytatta a munkát. Az orosz- lánimongás megint elkezdődött. Simoigat- tam Struga szakállát, el szerettam volna rejteni, de Őfelsége úgy belecsípett a tenyereimbe, és éppen akikor rántotta el fájó kezemet, miikor a gondnok földhöz csapta a tolilát. — Mit morog maga, mint egy oroszlán? Mi baja van? Ez nem bolondok háza. Ez gróf Bezerédi kastélya volt. Meglepett, hogy még azt is hozzátette: — Épült a 18. században. — Bocsánat, nem én voltaim, hanem a barátom itt a vállamon. — Állatokat nem fogadhatunk. ö nem állat, ő ember, csak ipiei ember. Bizony ember vagyok, most kínjaim nagyok, amíg rusnya szakálladba bele nem harapok gondnokom! — énekelte ilegvékonyabb hangján, majd a gondnokom-nál oroszláníbőgésibe tört ki. Azomnyomban beleharapott a rusnya szakáidba, amely ápolt volt és nem is vörös. Csak Struga átállt minden idegen szakállat. A gondnok megdermedt, ki se jött száján a szó. Dermedten állt két percig, mialatt Struga az asztal lábán leereszkedett és kisétált az ablakon. — Phá! Két hétre beköltözött az ezer éves fa odvába. — Figyelmeztetem, ebből most ügyet nem csinálok* de ha tmágegyszer meglátom ezt a dögöt — s leeresztette magát meg a hangját, mintha sípolva folytatta volna — magákat is öl kell távolítanom, a szabályzat szerint, mely kimondja: „A Házirend megsértése — őszinte sajnálatunkra — a beutalás visszavonásával járhat.” — Megígérhetem. Megmutatta a szobánkat. Barikleia kezéből még a bőröndöt is kivette. Fáradtan hanyattfeküdtünk. Pattanás nőtt az orromon a 'bosszúságtól. — Ez mégis csak sok. Nem megyek Struigávaü az isZkáai búcsúba. Mindig csak a botrány meg, a botrány, a fáradtság meg a fáradtság. Mikor pihenjük ki magunkat? — sóhajtotta Harilkleia a félhomályban. Akkor imég nem gondoltuk, micsoda nyugalomban töltjük két hetünket. Óriási park száz éves fákkal, fehér lepkék bölyonganafc a délutáni fényben. Lábaim alatt, lila vadlöbere. Struga makkal eteti a Ikismólkust, két hétig ránk se fütyül. Még a iegvékonyabb ágak is mo- hásak, nemcsak északról. Haj.nailb.am szól a sárgarigó, nem ám az az unalmas fekete. Hariikileia ruaipoziiik a nyugágyon, nem fekszik fűbe kullancsok miatt. Struga ránk se fütyült, csupán kuvi- kolt minden éjjel,, s fcuvikolásába belefűzte: — Nesze neked gróf Bezerédi! — Nesze neked gróf Bezerédi! 479 I
