Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Ágh István: Struga manó csöngölődzik (mesejáték)

Hajnalban szól a sárgarigó, nem ám az unalmas fekete. Hanifcleia napozik a nyugágyban, nem fékszdik a fűbe a kullancsok miatt.

Stiruga hasára fonduilt a zsebemben, dobhártyáról és az elefántról.

Én meg ábrándoztam, hogy nézem a fák tetejét, a italgyek gömbölyödmek, és csak néha moccannak meg, nem mint a manó, akii felkiáltott legmélyebb hangján, mindenki hasbeszélőnak hihetett, a busz is ibelerettetemt.

— Hol a sasom?

— A mezőtúri te.levényen láttad legutóbb.

— Akkor már hazaért a szomszéd ház antennájára. Nem evvel a tömeggel, ahol még a karjaimat is kitörlik a tarkóm adói holmi zubbonygombok és bnostűk. Otthon mindent megbeszélünk.

Ügy is történt.

— Lassan lejár a harmincegy és fél napom. Száz évre vége a vakációnak — érzékenykedett — micsoda emberekkel találkozom akkor. Te is miás vagy ám, mint az 1879-ез török basa Szfamibul- bain. Megemlítettem neki az ötszáz éves elnyomást, erre eunuehnak akart tenni háremébe, különleges posztra, egy faliórába, hogy emberi hangon jelezzem a hölgyeknek az időt, meg azt, hogy tálalva van, ideje aludni, satöbbi. Szép kis kakukk lettem volna.

Nem kértem belőle.

Ráesaiptam az ajtót.

Akkor is egy Tirendaifilámiak vittem üzenetet a sztambuili basa háremébe. A basa jó ember volt, deihát az ötszáz éves elnyomás, azt mondta, az se volt rossz.

Jaj, imd lesz 2079-ben? Vihetek-e üzenetet valakinek? Megér ti-e valaki? Üzen-e valaki? Akkor már meg is halhatok én vén munkanélküli lump.

Hairmatnagy könnye lecsöpipenit a szekrény tetejéről.

— Kettőt kérek tőled, vigyél egy fcas- télykenbbe, te tudod hová, én csak azt tudom, hogy utána az ászkázi búcsúba megyünk.

De ne siessük el a dolgot, előbb mesélek valamit. Címe: Az aronda hangszer.

AZ ARONDA HANGSZER ÉS A KASTÉLYKERTI IDILL

„Nagy trombitálás, pityegés, garga- nizás, hegedülés kezdődött a lakásban. Tördemiczy Miéi az oka mindennek.

Zongorát rajizoüit az oroszlán szájába. Megkérdezte tőle az apja, Tördemiczy Anoirák:

— Mért rajzolsz az oroszlán szájába zongorát, mikor az oroszlán nem zongorái, hanem ordít. Inkább trombitát rajzoltál volna.

Erire Mied az oroszlán szájába trombitáit rajzolt.

Erre az oroszlán elkezdett tanulni

trombitául.

Mikor megtanult, nagyon egyedül érezte magát.

— Semmi zenekar? — és a trombitát kiáisította a szájából. Leguirnult az a rnagy sárga cső sörénye alá, első lábaihoz. Az oroszlán, has'rafefcvésíhez készülődött és azt mondta: — Hő.

Ez azt jelenítette, várja a választ.

Mied hátulról a fejét megisiiimogatta. Nemi merészkedett előre, nehogy megír airaípj a. Az oroszlán nem csukta be a szamát. Trombitáját még. akikor is szerette, ha nem szólt, ment ragyogott, minit a;z arany.

Búsult magában a szavannán. Öreg volt már, mint az az Armstrong, az a híres néger zenész. Csák az Anmstrong- naik zenekara is volt, de ha nem lett volna, akkor sem ásította volna ki szájéból a hangszerét.

Miéi az oroszlán fölé nagy szavannáiéit rajzolt; egy sűrűloimbú diófát, szavanna-verebeik szálltak íré, alatta szavanna-virágok cserépben: hóvirág, ibolya, nárcisz, kulcsvirág.

477