Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Kulcsár János: Mit gondol rólunk a macska? Bertha Bulcsu: A fejedelem sírja felett
Mindig tartogat a -tarisznyája mélyén valami madárlátta tapasztalatot, amelyet akár az áraik parton ül-ve, akár a tárgyalóasztal mellett, de sürgősen meg akar osztani velünk, s elvárja, sürgeti a következtetéseket. Korrektsége mellett is szenvedélyes, örök vitázó, s nincs a műhelyében olyan eszköz, amelyet meg ne ragadna, hogy meditálásra késztethessen bennünket. Cirógatja nosztalgiáinkat, meg-me-grázza bóbiskoló lelkiismeretűnket, a logika sáncai közé húzódik s onnan bombáz kivédhetetlen érveivel, másko-r sérteget, példaként állítva elénk a néhai, tapolcai „zsíros kódíst”, s a visszahúzó erőkkel perel-ve olyasmiket is a -fülünkbe dörög néha, hogy eltókozoljuk legfőbb nemzeti kincsünket, az emberi tehetséget, ihogy nálunk -helyenként „fejekkel trágyázzák a földet...” Mi, olvasói ezt a Bertha Bulcsút ismertük és szerettük meg a folyóiratok, hetilapok hasábjain. Üj kötetének szerkesztői viszont kissé töménynek vélhették az író összegyűjtött dorgatóriumáit, mert iám, kimaradt a válogatásból nem is egy izgalmas, közérdekű írás, helyet adva néhány útirajznak, művészportrénak, könyvismertetésnek. Mívesen megírt, szép munkák ezek is: Pécs szellemi életéről, a Jelenkor .irodalmi műhelyéről aligha szólták eddig bensőségesebben, (hitetőbben; „Az ígéret” Nagy -Lászlóról miniatűr lírai remeklés; -izgalmas, amit Zsombolyai filmje ürügyén a „kengu-ru- ságról” ír; gondolatsorokat ébreszt, amikor szavaink minőségéről, nyelvünk eldurvulásáról értekezik; „Magyarul játszani” címmel sokkal többet nyújt, mint egy eltávozott és hazatalált színész portréját... Sorolhatnánk még a dicsérő példákat, hiszen nem állunk pörben ezekkel az írásokkal, — csak éppen nem érezzük őket idevalóknak. Mert igen hangulatos az a szoba-belső, amelyben -Ba-rtha László festőművész cicája évődik a ku-ty-ussal, dehát a kötet egészében, a mondanivaló summázatában valósabb a polgárjoga annak a kóbor, szürke kandiknak, „aki” az író balatonpa-rti házacskájába kéredzkedett -be a családi tűzhely melegéhez, majd újra elvadul, amikor a venyigével -táplált, közös zsarátnokot felváltja a személytelen, modern villany-hősu- gárzó. „Ne hagyjuk elaludni a füzeinket, s elkopni, elmúlni közösségi szokásainkat — vonja -le a következtetést az állat szökéséből az író. — Ha elhamvad tűzünk, s nem lesz má-r semmi, amit körülüljünik, mit -gondol rólunk a -macska?” Nem valamiféle miúl-tba-vágyódás ez; im-i sem áll -távolabb Bertihától, mint hogy a jelképes csikó-sparherdek köré bukolifcus de-rűt hazudjék. Egyfajta humán tartást szorgalmaz csupán, mint nélkülözhetetlent, mert „a világ megértéséhez, a világ dolgainak elrendezéséhez egyetlen kiindulópont van, az emberség. Egymás emberi voltának megértése, befogadása.” Ezért kíván egyidejűleg a kor szintjén álló embereket, olyan korszerű szervezőket és végrehajtókat is, „mint a maguk korában az urton lovasok voltak”, ezek a szédítő teljesítményekre képes, kötelességtudó futárok.-Finnországban az egymás gyönyörűségére muzsikáló, -görcsös -pairásztkezekre csodálkozik rá az író, a letteknél az olvasók és az irodalom meghitt viszonyára. Kazahsztánban, a Tien-San bércei alatt megborzong attól, hogy mennyire kihűlhetett az oly nagy hevülettel épített Barátság Útja-. A Körös-menti nagy árvízről szóló riportban az a parasztember marad számunkra felejthetetlen, aki halálraítélt -háza mellett, térdig a poshad-t szennyben állva konokul szedd a keze -munkájával ültetett krumplit, amíg még menthető. Azonosulunk -gondolatiban „Babilónia”, azaz a -bábolnai állami gazdasági -indulatot füstölgő, emiberit-dstent -károimló igazgatójával, vagy másu-tt a paraszt-gyerekből -lett, menedzser típusú főmérnökkel, amikor más-más úton, de ugyanoda szeretnének eljutni. Űjrao-lvas-va is megejtenek varázsukkal a balatoni riportok, amelyeknek fókuszában végül is mi állunk, nem a vi-llódzó víztükör. Ak-amva-akaratlanul oda csap vissza minden gondolat, ahonnan Bertha Bulcsú elindította: vigyázzunk, mert különben elkopik az emberségünk. Aho-gyan a hegyoldalak fogynak-, szétmállanak, -úgy bennünk, emberekben is pusztít valami erózió, s ahogy közeledünk a kétezredik évhez úgy kopnak szokásaink, munkastílusunk, tartásunk. Egyre kevesebben akarunk teremteni, -termelni, az emberek mind nagyobb rész-e elvenni, fogyasztani, megemészteni szeretné csupán közös javainkat ahelyett, hogy gyarapítaná. A lelkileg korrodálódó ember egyre kevésbé -tudja majd tartani magát. Gondoljunk a macskára! KULCSÁR JÁNOS 448
