Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Lőrinczy Huba: A sztochasztika kihívása és csapdái. Cseres Tibor: parázna szobrok
„Nem kell hinni, hogy a regényíró csak annyit tud a 1 alkjairól, mint amennyit a könyvében elbeszél. A természettudós egyetlen megmaradt csontból kiszámít és lerajzol egy egész ősállatot. Az emberi lénynek is minden apró mondásában vagy cselekedetében benne rejlik az egész élete. Aki egy gesztust valaha fölidéz: egy sorsot idézett föl” — vélekedett Babits a Hatholdas rózsakert nyitányában. A modern epika — Cseres Tibor is — óvakodik az extenzáv totalitástól, a hősök sorsának mindenképp csak fiktív teljesiségű bemutatásától. Sejtetések, utalások, elharapott mondatok elég útbaigazítást adhatnak. A Parázna szobrok „B” része meghosszabbítja, kiegészíti az „A”-iban kapott információkat, ám csak egy bizonyos határig: az így is megmaradó hiányok kitöltésére magunknak kell vállalkoznunk. Tesszük is, elegendő sugallat akad ehhez. A két rész metszetei, mozaikkockái nem illeszkednek abszolút módon; egy-egy elem — a megvilágosítás, a nyomaték kedvéért — többször is emlittetdk i(pL В IX. 2., В Vili. 5.), mások viszont — látszólag — szabadon lebegnek, sehová sem kapcsolódnak. Ez a szándékos töredékesség, ez az elhallgatásos szerkesztés a modem regény egyik alapvető tendenciája. Célja volt a töredékesség, a tudatos aposziopézis a romantikának is '(elég, ha Jean Paul és Tieck regényeire, Coleridge Kubla Khórejára avagy Puskin Anyeginjére emlékeztetünk), s a végtelenség megérzékítésénék vágya, az asszociációik felszabadításának szándéka öltött testet e fogásban. Századunk újító igényeit előlegezte mindez. Cseres is a „végtelen dallam”, a befejezhetetlenség érzetét kelti művével, túl azon, hogy a háború apokalipszisének, a tények, ermlékék, reflexiók stb. örökös kavargásának is autentikus tükre így a regény formája. Nem semmisül meg, csupán harmadrendűvé válik a cseiekiményfűzés Imearítása és a kronológia, aüávet- tetvén a valóságos és a lelki helyszínek, az objektív és a szubjektív idő állandó változásának, izgékony csapongásának. Montázstechnika, örökös interferencia jellemzi a szereplők magánbeszédeit és dialógusait csakúgy, mint az elbeszélői álláspontot, mely közelítés-távolítás folytonos ingamoagásával köti össze a mű vaitamásos és dokumentatív, megrendült és ironizáló, narratív, énformájú és perszonális rétegeit. Olykor a köznyelv spontán áradása sodor, másszor katonás rövidségű, Mándy Ivánra emlékeztető nominális mondatok toppannak: „Hegyre néző ablakok, A közeid heves oldal alkony! derengése. Az ősz ember két keze fenn a szoba közepén. Most: Isten hozott. Öröm a fürkésző, gyors szemekben. Bot nélkül az asztalig.” S mindig, mindenben töredék, foszlány, egy-egy darabja az egésznek, sosem a teljesség. Mesteriek a könyv sejtetései és „belső rímei” (Thormay anyja és szeretője, Irma közt az „ö”-zés ver hidat, a szeplős Lidi ébresztette hirtelen kívánást a gyermekkor s a hadifogság bizonyos emlékei motiválják stb.), nemkülönben a magúik gondjába, zárt emberek párhuzamos monológjai (pl. 166—171.). Csupán az ikerregénnyel mint konstrukcióval barátkozunk meg nehezen. Kifejezője ez a dualizmus (túl a címben s a szövegben kibontott történeten) múlt és jelen, Thormay és Törríössy különös „viszonyának”, örökkön újuló „szeretkezésének” (bizonnyal egyébnek is!), mégsem eléggé meggyőző számunkra. Ügy hisszük, a két rész valaiminő összevonása mivel sem jelentene kevesebbet. Szükség volt e könyv második kiadására: nehézségében is felrázó, eszmédteitő olvasmány. Annál bosszantóbb s méltatlan a mű rangjához is az értelemzavaró sajtóhibák garmadája. Korántsem mindegy — ennyit mutatóba —, hogy „elégedett” áll az elégetett (209. 1.), „két” a kép helyén (616. 1.) ! „Egykönyvű” szerzőnek vélték sokan a Parázna szobrokig Cseres Tibort. Bajosan élhet tovább e hiedelem. Nem értékrend, magánvélemény csupán: a Hideg napok volt a nagyobb élmény számiunkra. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980.) LÖRiIiNCZY HUBA 437
