Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Lőrinczy Huba: A sztochasztika kihívása és csapdái. Cseres Tibor: parázna szobrok
körülmények szorításában, mindig a szükségszerűvel szembesülnek. Kérpénzt követel múlt és jelen megannyi tévedése, melléfogása, a magán- s a közéletiben egyaránt, s az egyensúlyukból kilendült embereik hiába csengnek nyugvópont, föl áldozás után. Több fokozata van Cseres könyvében felelősségnek, ösztönös s tudatos önvizsigálaitnak; bizton felvázolfhatnók ennek alapján a népes szereplőgárda éntékihíerarchdáját. Jobb mégis, ha ehelyett sorsúk közös elemére figyelimezáink: a tépő s százképp manifesztálódó nyugtalanságra, a felismert vagy megsejtett jóvátehetetlenségre. Kivált Thor- may, Dédes Gábor és Stoom Marcell alakja sugallatos, az ő vívódásuk és számadásuk a leggyötrőbb s a legtávlatosabb. Bennük (de a többiekben is) múlhatatlanul fontosat örökít meg, mutat föl Cseres Tibor: a történelem örvényébe vetett ember vergődését, dilemmáit és felelősségét, azt, mit csak elvétve vagy egyáltalán nem jegyezhet lapjaira a történetírás. Az egyes sorsokban testet öltő, „láthatatlan” história a főszereplője e regénynek, az a lappangó, mögöttes tartomány, mit csák a háborút megéltek útja s emlékezete őriz, s mi nem foszolhat a semmibe halálukkal. Aktor is így van ez, ha a szereplők jó része megrekedt a maga partikularitásában, s híjával magaslati nézőpontnak, az apokaliptikus időkből csupán az őt illető kis részt látta és láthatja. Alakjuk épp ettől a „hiánytól” hiteles s árul el sokat az értelmezőnek. S az egyes sorsok mögött ott dereng, egy-egy pillanatra markáns vonásokkal élesre rajzolódik az ország fátuma is. Az országé, amelyet — túl a Kemény Zsigmond hangsúlyozta „külpolitikai végzet”-en — rövidlátó, bűnös vagy tehetetlen vezetőinek önkénye, sztochasztikus tévedéssorozata taszított az értelmetlen vérontásba s tartott meg az utolsó percig a rossz ügy oldalán, a megint csak kijátszott, megcsúfolt „mesebeli Jónos”-oik országáé, amelyet egyetemes bűnösséggel aposztrofálni oly igen siettek egynémely sommás, igaz tálamul vagdalkozó vélekedések. Az országé, amelytől többá- kevésbé a lehetetlent kívánták, amelyet ingerülten 'és gyanakvással szemléltek, „Moháccsal súlyosbított Trianon”-nal riogattak még olyanok is, kik a megmentésnek, az újjászületésnek voltak szószólói. Megmutatja az ország sorsában is Cseres regénye az eltékozolt, elszalasztott lehetőségeket, mindazt, ami jóvátehetetlen volt. Ámde megmutatja azt is, mi mentségül szolgálhat, mi mérlegelést és méltánylást érdemel. Mítoszokkal és ellenmítoszokkal szembeszállva hirdeti az igazságtevés, a valódi nemzeti és történelmi önismeret szükségét, a le- és 'túlbecsülés káros szélsőségeitől ment ítélkezés parancsát. Mert mítosztereimtő hajlandóságok munkálnak még napjainkban is, igazi, a tényekre ügyelő számvetés 'helyett — sugallja fanyar iróniával a Balog-Thor- may-család múltját körülhabzó évfordulóthisztéria, a túlimagasztaló — ezért önmaga paródiájává váló —, ájult kegyeletesdi. (Egyetértünk a korábbi 'kritikákkal — inkább az egyéni, mintsem a nemzeti sors ítéletmondója e regényében Cseres —, mégis úgy találjuk: nagy felszólítás s mindjárt útbaigazítás is a Parázna szobrok. Felszólítás és útbaigazítás, a tárgyilagos önszemlélet, a magyar múlt illúziótlanul szigorú, ámde igazságos megmérése dolgában. Tartozunk ezzel magunknak, s magunktól várhatjuk ezt el mindenekelőtt. Elérni kötelességünk már csak azért is a szembenézés, a tények és a felelősség higgadt latolása, mert — 'hasonlóan ‘korábbi történelmünk nem egy részletének megítéléséhez — ámyalatlan avagy 'épp kategorikusain elmarasztaló vélemények vannak forgalomban második világháborús szereplésükkel kapcsolatban. Itthon csakúgy, mint — s ez még fájóbb talán — a nemzetközi tudatban. Emlegetni lehet és kell itt mindazt, mit Hanák Péter tett szóvá legutóbb (Külhoni kistükör. Elet és Irodalom 1981. január 24. 5.), itt is citálható Ady tragikus hangoltságiú verse, az Elhanyagolt, véres szívünk: „EnTSiirásunkat végigsímunk / / Hangosabb sírások / / Nekünk soha meg nem engedték”, illetve: „Sohse tudott az igazsághoz // Igazunk minket eljuttatni: / / Hamupipőke a magyar kin.” Hogy ne így legyen valahára, ahhoz adalék (s egyben folytatást kívánó kezdemény) Cseres Tibor regénye. Nagy szükség volt erre a könyvre, nem ákárminő „történelmi lecke” dokumentumanyagánaik lidérces, kafkai világa és az emlékező, értelmező, lelkiismeretvizsgáló ember(ek) viviszek- ciója. Az a művészi számvetés folytatódik itt, ami oly feledhetetlenné avatta már a Hideg napokat. Időben-térben sokszorta tágabb a Parázna szobrok mozgási s érvényességi köre, egy korszak egészét s sok-sok szereplőjét aposztrofálja az ítélet, s nagyot változtak mostanára az alkotói módszerek is. Mégsem hagyhatjuk figyelmen 435
