Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Lőrinczy Huba: A sztochasztika kihívása és csapdái. Cseres Tibor: parázna szobrok
A sztochasztika kihívása és csapdái CSERES TIBOR: PARÁZNA SZOBROK „Az a felelős, aki választ: az isten nem felelős.” (Platón: Az állam) „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép . . (Radnóti: Nem tudhatom . . .) Lehetne puszta véletlen is, ámde aligha az, hogy épp Szobránc táján indul a könyv eseménysora. Azon a vidéken, amelyen Kolcseyből — neve át ás rebben Thormay hadnagy gondolatain — kiszakadt 1830-ban a Zrínyi dala (eredeti s csak a cenzúra átírta címén: Szobránci dal), a vívódásnak, a hasztalan nemzeti önvizsgálatnak, a komor jövőtlenségnek e nagy, keserű vallomása. A magasztos múlt és a törpe jelen, az erkölcsiükben is dicső elődök s a korcs, elsilányodott adódok kontrasztjára feszíti ki versét Kölcsey, panaszolván remények tűntet, hitek apadtát, a végzetes hanyatlást, a jóvátehetetlenséget. Cseres regénye — noha szintúgy nemzeti s egyéni önvizsgálatnak készült — nem elleniponitoz ily szélsőségesen s romantikusan, s be- felhőzi bár a veszteség, a jóvá'tehetatlensiég tudata az ő művét is, értelme s énvénye egészen más a fogalomnak. A Parázna szobrok múltja és jelene kizáró ellentét s folytonos összeszövődés egyszersmind, szétválik és keveredik, elkülönül s azonossá lesz szünetlenül. Lezárult, ibevégzett dolgok követelik újnaélésüket s értelmezésüket, minden valahai alternatíva megannyi, új és új kínzó meditációra késztő parancs. Emberek keresik megszállottan, rögeszmés makacssággal hajdani tetteik (inkább: tévedéseik és mulasztásaik) okait és magyarázatát, teljes avagy legalább viszonylagos önigazolást sóvárogva a felidézett múlttól, enyhületet, fölmentést, még mindig gyötrődő tudatuk és ösztöneik elcsitultát áhítva a jelemben. Emberek, kik katonaként, hivatásos vagy továbbszolgáló tisztként élték meg a magyar hadsereg második világháborús, doni tragédiáját, kik — modern, lefokozott sorsú, későn s keserűen eszimélkedő Fabrizio del Dongok — inkább még csak sejtik ott, mintsem tudják, hogy századunk egyik legnagyobb történelmi fordulatának részesei ákarva-akaratlam. Oly szituációt éltek meg, amelyben — Arany Jánostól kölcsönözve szót — „Tenni kevés, de halni volt esély...”, hol élethossziglan, kitörölhetetlenül az emlékezetbe, a személyiségbe égett az újkori apokalipszis élménye és látványa. S a felelősség traumája szintúgy. A sajátjuk elsősorban, s előbb vagy utóbb az országé, a nemzeté is. Ott komorlik a személyes sorsokban és vívódásokban a „század botránya” s a magyar fátuim. Fizetnék ezek az emberék a jelenükkel s a jövőjükkel (jövőtleimségükkel!) egyszersmind — nem föltétlenül arányban vétkeikkel, tévedéseikkel, mulasztásaikkal — a múltakért, a múltjukért; nincs újrakezdés, mit sem fordíthatnak meg immár. Sorsuk a regény jelenében lezárult, bevégeztetett, a jóvátehetetlenség pecsétje rajta. A szükségszerűség bilincsében vergődnek, semmi reménye jótékony véletlennek, szabadulásnak. Ezért nő a mű kulcsfogalmává, telítődvén jelképes értelemmel a gyakorta emlegetett sztochasztika, a statisztikai valószínűség görög eredetű műszava. E terminus tér vissza újra meg újra az egyik főalak, Thormay Béla meditációiban s vallomásaiban; ezt halllva révedezik a jóvátehetetlenen Stoom „kegyelmes úr”, s ennek kelepcéit iparkodnék kikerülni a mű — egyszerre valóságos és imaginárius — hőse, Tömössy Aladár. A sztochasztika mint „a katonaszerencse tudományos alapja” kerül szóba itt, elvégre „Minden hadvezér vágyálma a marokba szorított véletlen”, a sztochasztikán ak a „katonai döntésben” játszott szerepéről, „a véletlenkiküszöbölések esélyedről”, a szerencséről tart előadást Thormay az „Asztal” előtt állván — ám a regény kontextusában hovatovább „civil”, általános érvényű többletjelentése is megképződik e szónak. Szimbóluma lesz minden döntésnek, az emberi választásnak s felelősségnek, s hasztalan keresik a mű hősei folyvást a véletlen kínálta réseket a 434
