Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XVII.

a közömbösség fagyott árkából. 1936-ban Vajda Lajos ott lakott nálunk az örömvölgу-utcai alkovos proli-lakásunkban két hétig, és ott is szüntelenül dolgozott; a lilatinitás periódusa ott kezdődött és nem volt olyan tárgyam, ami közömbösen hagyta volna, mint festőt. Akkor még az én birtokomban volt az a bizonyos „zsidó-tojás” (egy kőrisfából esztergált, szépen polírozott, középen lecsavarható, felső részén finom lukiakkal díszített „kultikus tárgy”, melybe szegfűszeget 'rakott tulajdonosa, hogy a 24 órás hosszúnapi böjt alatt szagolgathassa, ha az »éhség gyötörni kezdte) — mondom, akkor még nálunk volt, és Vajda kultikus érzékenysége egy figura fejét képezte ki e zsidó tojásból. Vajda képe az én tulajdonom, imíg a tojás nővéremé, Szerb Klárié. Most, hogy Mándy Stefánia egy nagy Vajda-monográfián dolgozik, szükségessé vált miniden Vajdával kapcsolatba hozható rekvizitum begyűjtése, elkértem Kláritól a zsidórtojást 'és megkértem Vattay Elemér fotós barátomat, hogy csináljon mindenféle méretben fényes és matt-papíron felvételeket a tojásról. Így is történt és képzeletem meglódult; már a második montázsomon használom fel a hatalmasra nagyított zsidó-tojást (egyébkén már a negyvenhatodikat csináltam abból a szériából, amit decemberben kezdtem és január végéig folytattam a 'kinagyított fotók jóvoltából). Profán gondolatnak tűnhet, hogy Vajda nem csak „hosszúnapkor” szagolhatta volna modelljét, amibe szépen beleál- modhatott libamájat, disznócsülköt, borjúpaprikiást, vesepecsenyét és mindazokat az ínyencségeket, amelyekben soha nem volt része, mert a zsidó-menza ebédei és vacsorái nem kínáltak „iá la carte” menüket, sem Vajdának, sem másnak. Viszont felhasználta egy letört kezű madormaszoiborról készült lilatintás figura feje helyére a zsidó^tojást, maradandó emléket hagyva az utókorra és belómiplánitáiva egy kíváncsiságot: mire lenetek képes ennék a számomra „örökbecsű” tárgynak felihasználását illetően? Ha nincs is nagy jelentősége de idekívánkozik, hogy egy 1936-ban készült csendéletemen felhasználtam, mint „kelléket” a letört kezű madonnát és a zsidó-tojást is, ugyancsak lila tinta- kontúrokkal körüljárva a formákat. Igaz, hogy még az Ecole de Paris festészeti bédekkeré szerint, de huszonkét 'évem széles gesztusú lendületével és ami a legfontosabb: egyetlen megmaradt képem az 1936-os esztendőből Anna Margit jóvoltából, aki évtizedeken keresztül megőrizte valamelyik mappájában, hiszen neki és Ámos Imrének dedikáltam annak idején, mint ajánd'ékot és pár éve csak, hogy Anna Margit visszaadta nekem. Most köszönöm meg neki egy nagyobb nyilvánosság előtt: az Életünk olvasói előtt ás, hogy nyoma maradjon az oda-vissza ajándékozás örömének. Meg annak is, hogy voltam valaha fiatalember és fiatal festő, aki még nem az álmok világában, hanem a tárgyak egymásnak feszülő küzdelmében fejezte ki magát, vagy legalábbis azt gondolta, hogy .kifejezte miagát. Ha arra gondolok, hogy akkoriban Vajda Lajos milyen szuverén, csak rá jellemző módon „fejezte ki önmagát”, bármelyik időszakára is 'gondolok, azt kell hinnem, már a dolgokra való „rápiliantásai” is valamennyiünk fölé emelték. Mennyi, de mennyi 'tárgy volt akkoriban körülöttem, amelyekben nem éreztem meg mindannak a lehetőségét, amit Vajda megértett, megérzett ‘és beépített hasonlít thatatlan világába. Számára a régi tárgyaik is egy új formanyelv kellékei voltak, míg számomra a régi tárgyak egy éberen tartott emlékezés rekvizitumai. Jó volt viszontlátni a zsidó-tojást, hiszen felborzolta a rétegekbe lapult emlékezés fóliáit: apámtól ránk maradt tárgyak emlékét, Vajdával való kapcsolatom sokféle vonatkozásait, művészetét — és közismertté vált motívumait.

412