Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Száraz György: A tábornok III. (életrajzi esszé)
A XVIII. század végére az is kiderülhetett, hogy a dunai -német telepesek a germanizáció céljára aligha felhasználhatók: paraszti voltuk, vegyes összetételük, kis tömbökben való elhelyezkedésük alkalmatlanná tette őket az egységes politikai fellépésre; de elszigetelte őket nemcsak a növekvő magyar ellenállás, hanem az őket körülvevő — mind sűrűbb, s az osztrák Balkán-politika csődje után mind ellenségesebb — szláv ‘és román tömeg is. Erejük csak arra volt elég, hogy maguk megkapaszkodjanak. * * * Most nézzük a kérdést a magyarság szempontjából. A XVIII. század számunkra tragikus időszak. Kétségtelen, hogy a török háborúk folyamán a síkságokon, völgyekben, városokban települt magyar nép- elem szenvedte a legnagyobb vérveszteséget, s településterüfete is jócskán ösz- szeszorult a középkori ‘állapothoz képest. De végső soron a XVIII. század az, amikor az arányok végképp eltolódnak — a déli-délkeleti természetes bevándorlás, a mesterséges telepítések, a magyar népelem mozgásának erőszakos akadályoztatása a lakatlanná lett területek felé —, s a magyarság kisebbségbe szorul a történelmi határokon belül. Ezért elsősorban Bécs a felelős; elsősorban — merít expanziós és „birodalomépítő” politikája nemcsak a magyar államiságot, de a nemzeti létet is fenyegette, sorsát a távoli jövőre is tragikusan befolyásolta —, de nem kizárólagosan. A rendi ellenállás nem volt — az adott korban, adott társadalmi viszonyok között nem is lehetett — népi-nemzeti ellenállás. A „rebellis” főúr maga is szívesen fogadta be a magyar jobbágy helyett — vagy épp: helyére! — az igénytelenebb menekült havaselvi, moldvai románt, s a katolikus egyházi vagy akár világi birtokos is inkább választotta a katolikus német telepest, mint a protestáns magyart. Az „ellenálló” nemes „nemzeti” szempontja csupán az volt, hogy az „ősi földet” megtartsa a kincstár, vagy az idegen „új földesurak” ellenében. Felismerte a rendi alkotmányt -csorbító, a magyar ‘államiságot fenyegető osztrák törekvésék-öt — ‘bizonyos területek vissza nem csatolása az ország testéhez, vagy a szerbeknek nyújtott kiváltságok —, de ezeket nem kapcsolta össze a betelepítésekkel járó veszéllyel. Szemlélete ‘éppúgy merkantilista volt, mint a bécsi kormányzaté: csak a gazdaságosság érdekelte, és nem a jobbágy nemzetisége. Ugyanakkor a rendi szemléletnek is letéteményese volt: a nemzet fogalma nála a nemességre szűkült, a jobbágy kirekesztés-évei — -ugyan mi-t törődött volna azzal, hogy milyen nyelven beszél? Birodalmi merkantilizmus és -merkantilista rendiség — két egymással hadakozó szemléiét — valójában közösen idézte elő a magyarság számára oly tragikusan alakuló etnikai -helyzetváltozást. * * * A „nemzetek fölötti” összbirodalimi politika a gazdasági és politikai egységet erőltette. Az objektív tényezők — -gazdasági ‘és kulturális egyenlőtlenségek, fejlett -és fejletlenebb területek közötti feszültség, a Bécs és egymás ellen is ható nacionalizmusok ébredése — viszont a partikularizmus felé szorították a népeket és országrészeket. Érdekesen — s a többi nemzetiséghez képest rendhagyóan — alakult ekkor, a XIX. században, a magyarországi németség sorsa. A telepes parasztság ekkor még zárt, mozdulatlan tömbökben, szigetekben éli a maga életét. Saját polgárságot nem termel ki magából, a városlakó németséggel szinte semmi kapcsolata sincs. Bécs — miután a „magasabb célok” eszközeiként alkalmatlannak bizonyultak — m-ár-már elfeledkezett róluk, a 402
