Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Száraz György: A tábornok III. (életrajzi esszé)
Jólesik persze együtt lenni az ellenáUás, a felszabadul ás, a „fényes szelek” dicsfénnyel övezett nemzedékének; makulátlannak, 'hiba nélkül valónak mutatkozni. De ez így és ilyen egyszerűen nem igaz. A gyerekeink — az ifjúság dacos logikájával — fejtetőre állítják az egészet, s leszünk a szemükben „utolsó csatlósok”, a „kultusz” 'és a „koncepciós perek” nemzedéke, sajnálatra vagy épp megvetésre méltók. És ez megint csak nem igaz. S az előbbinél sokkal veszedelmesebb — de abból következik. * * * Most pedig térjünk vissza a dunai németekhez. Emlékezzünk csak: „nemzetek fölötti eszme...”, „civilizációs küldetés” — • így írta 1961-ben a Börsenblatt recenzense. Magyar 'és német álláspont mindig különbözött ebben a kérdésben. A németek — ne a nácikra gondoljunk most! —■ jó ideje hirdették és hitték is, hogy a középkortól a XVIII. század végéig kirajzó telepeseik vad vagy elvadult tájakra, barbár vagy félbarbár népek közé magasabb kultúrát hozván, missziós feladatot teljesítettek „Európa keletén”. Errefelé — ahogy mondták és mondják — csaknem minden „német gyökerű”: állam- és egyházszervezet, jogrend, ipar és kereskedelem, tudomány és művészetek. A XIX. századi „nagynéniét” ideológiában 'mindehhez tragikus felhangok csatlakoznak: a telepesek sorsa, hogy „kui- túrtrágyaként” porhanyítsák az idegen talajt, s ezért hála helyett elnyomást, gyűlöletet kapjanak cserébe. Ez — 'és nem a csöppet sem melankolikus náci felfogás — csendül ki a Börsenblatt cikkéből is. Bizonyos magyar, sőt kelet-európai megítélés szerint e telepesek — 'érdemeik részbeni elismerésével, vagy azok teljes tagadásával, a közgondolkodás politikai események befolyásolta változásai szerint — nem „civilizátorok”, nem „egy magasabb erkölcsi elv” képviselői voltak, hanem a germandzáció előőrsei; eszközei egy agresszív hatalomnak — legyen az a német-római császárság, vagy a „nemzetekfölöttiségében” is germán jellegű Habsburg-hirodalom —, amely hatókörén belül minden más államiság eltörlését tűzte toi céljául. Mindkét álláspont szélsőséges és történelmietlen. S annál rosszabb, hogy mindkettő tényekkel bizonyított, tényekre építkezik. A kelet-európai németség történetében pozitív és negatív vonások többnyire összefonódnak, egymástól alig elválasztihatóak. Ebből következik a tények — akár akaratlan — csoportosításának lehetősége, s az is, hogy míg az egyik fél túlbecsüli, abszolutizálja a németség kultúrahordozó és közvetítő szerepét, sőt hajlamos tagadni vagy épp „kultúrmissszióként” értékelni a negatívumokat, addig a másik fél a kétségtelen 'érdemet is tagadja, de legalábbis gyanúsnak tartja. A két felfogás együtt történelmietlen abban, hogy összemos, azonos mérőével, azonos gondolkodási sémák szerint ítél meg egymástól időben, térben, tantalorríban távoli jelenségeket, eseményeket: XII. 'és XVIII. századi telepítéseket, szepességi polgárok 'és bánsági parasztok sorsát, teuton lovagrendet és Kollonics elve szerint való birodalomépítést. Az egyik fél hajlamos abszolutizálni, a másik — mint valamit, ami megalázó, szégyenletes — letagadni a német „kultúra-közvetítés” érdemét. így is, úgy is értelmetlenség. Minden nép „hordozója” és „átadója” bizonyos kultúrának a történelemben: nyugat-keleti vagy kelet-nyugati vagy egyéb irányokban; saját anyagi-szellemi műveltségét és a másoktól kapottat továbbítja. A germán abszolutizáló törekvés végeredményben csak oda vezethet: a kultúra „igazi és kizárólagos” hordozói a teuton erdők „vadjai” közé nyomult római légiók és a nyomukban járó latin telepesek voltak. 395
