Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Száraz György: A tábornok III. (életrajzi esszé)
más előjellel. Egyes rokonok sürgősen visszakerültek a családi képre, imások még sürgősebben kiretusáltatta'k. Még később, már 1950 táján kiderült, .hogy a „visz- szafogadott” zsidó dédpapát ismét csak el kell tüntetni, mint „tőkés osztályidegent”; viszont visszahozható a sváb nagymama, mint „dolgozó kisparaszt”. Az is megeshetett, hogy egyes családtagok egymást .tagadták le szorgosan gyártott önéletrajzaikban. Mosolyogni való? Aligha. Anyám falujában történt: egy kisnyilas — a (kifejezés ma már magyarázatra szorul: olyan „szürke” párttag, aki nem volt vezető, nem volt tagja a fegyveres pártszolgálatnaik, nem vett részt bűncselekményekben — még 1944 decemberében befalaztatta magát a háza hátsó kamrájában, s a családjával elhíresztelte t te, hogy nyugatra menekült. Üt évet töltött a négy fal között, állandó rettegésben. Ha előbúvik, megússza pár hónap internálással, vagy akár némi romel- takarí tó közmunkával. (Ezen mosolyoghat megint, aki akar. Én szántam ezt az embert. Igaz viszont: amit „kapott”, magának köszönhette, senki másnak. De voltak családok — tiszták & bűntelenék — ak(i!k évekig élitek „befalazott állapotban”, rettegve megszégyenítéstől, (hátrányos megkülönböztetéstől — egy véletlen rokonság miatt. Nem szerettem soha a vicces karcolatokat a kisemberről, aki kozmetikázza az önéletrajzát. Nem ő tehet .róla, hogy nevetségessé vált. Hiszen akik annakidején erre rászorították, azoknak tudniuk kellett, hogy hazudni kényszerítik. Tudhatták, hiszen az ő családjuk is ebben a társadalomban gyökerezett. Ki írja meg egyszer ennek a korszaknak az apró tragédiáit ? Tudok anyáról, aki aktív ellenálló, kommunista fiát — annak tudta nélkül — 1944-ben beíratta a nyilas pártba, s otthon dugdosta a szabályszerűen kiállított tagsági könyvet; arra gondolt, ha érte jönnek, talán ezzel megmentheti' A felszabaduláskor se mert szólni, akkor már a fiától félt; a tagikönyvet elégette. Aztán végigremegte az 50-es éveket: mi lesz a funkoionárius fiával, ha a nevét megtalálják valami előkerülő nyilas-listán?... Bizony, nemcsak gorkiji anyák varrnak. .. A félelem eltűnt, az „egyneműség”, a 'rossz beidegzettség megmaradt. Ott van a szülőkben, nagyszülőkben, akik elhessentik a gyereket, ha családról, múltról faggatózik. Az egykori szégyent, a rossz emlékeket hessegetik ilyenkor? Vagy mégis valami „'fantom-félelem”? Nemigen. Hisz a nemesi ős maholnap olyan lesz, mint az indián az amerikai családokban: valaha letagadták, ma „sikk” találni egyet... Állítólag egész jól ímeg lehet élni családfa-kutatásból, cí mer- fab rik álásból. De azért változatlanul „vegytiszták” vagyunk. Csak nem arról van szó — uramibocsá! —, hogy az idősebbek egymásnak lassacskán elhitték mindazt, amit önmagukkal el nem hitethettek? S ha egyszer a többi család mind ennyire homogén, ha náluk mindenki tudta, mit kell tenni 1919-ben, 1944-ben, 1948-ban, 1956-ban — akkor az övék sem lehet rosszabb! Tolsztoj gyerekkori mondókája motoszkál a fejemben: „Szeretem a dadust, a dadus szeret engem és szereti Nydkolkót, és Nyikolfca is szeret engem meg a dadust. Mindenki szeret mindenkit... De akkor miért feszítették meg a Jézuskát?” Mert van ám ennek a dolognak egy igen logikus folytatása: ha mindig és mindenki „jó volt” — akkor az mindenre vonatkozik. Az összességre. A társadalomra és a történelemre. 394
