Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Száraz György: A tábornok III. (életrajzi esszé)
földhöz” alapon házasodott, négy fiút és egy lányt nemzett Lauritz Ott illával, a negyedik gyerek volt a későbbi „bankigazgató”. Ezért is taníttatta valószínűleg: kárpótlásul a földért, amit feltehetőleg egyedül a legidősebb fiú, Franz örökölt a bánsági sváb szokásjog szerint. Mondom: keveset ltudok ezekről a Friedriohekről, Andreasokról, Kathaninák- ról. De tulajdonképpen mégiscsak sokmindent. Szorgalmas, ügyes gazdák lehettek, jó adófizetők, és persze kupori, fösvény természetűek, mint a sváb parasztok általában. Dologhoz durva vászongatyát húztak, jó szellőset, vastag fehér gyapjú harisnyával és klaffogó bőrpapuecsal; a vasárnapi templomozáshoz pedig még nyáron is csizmát, fekete vagy sötétkék posztó ruhát, fekete nemez- kalappal; a mellényükön ezüst pitykegomboik sorakoztak, egyetlen cifraság gyanánt. Asszonyaik nagy, hátas fésűvel tűzték fejük búbjára a kontyot, s a mezei munkához kendő helyett imagubfonta széles karimájú szalmakalappal borították; ünneplőre felvették a bőven ráncolt rövid szoknyát, elébe kerítve a fehér vagy kék kötőt, s a vászoning meg a fekete pruszlik fölött keresztbe kötötték a színes selyem vállkendőt. Ékszernek nemigen viseltek mást, mint üveggyöngyöt vagy arany-ezüst keresztecskét, fekete bársonyszalagon. A falusi iskolát bizonyosan kijárta valamennyi, de azért alighanem tartották a régi szokást: az egész család együtt kanalazta ebédjét az asztal közepére tett nagy tálból, s „Heurigert”, saját termésű újbort, ittak hozzá. Évente kétszer kimulatták magukat: a templomszentelés évfordulóján — ami valójában a telepes elődök emléknapja volt —, meg a májusi „Kerweih”, a búcsú alkalmából; ez aztán elég is volt addig, amíg a következő esztendő május első vasárnapján ki nem hántolták a tavalyi májusfa gödrébe temetett 'borospalackot. Nemzedékek éltek szinte változatlan életet a zöld zsalugáterek mögött, színes-virágos edénypolcok, kékre mázolt, piros virágos bútorok között, a zörgő-kattogó scbwarzwaldi óra alatt; s mondták együtt az imádságot a fehér abrosszal takart komód tetején oltárszerűen elrendezett szentképek előtt az ünnepek előestéjén, amikor a háziasszony meggyújtotta a kis olajláimpást. Az emberek legénykorukiban eljárogat- tak a kántor vezette fúvószenekar próbáira, eljövendő asszonyaik meg a tanítónkhoz, varrást tanulni; kinn aludtak az istállóban, vagy az éléstárnak is használt kamrácskában, hogy aztán a lakodalom után elfoglalják a „Kanomért”, a lakó- 'ás hálószobát a hitvesi ággyal, amelyben őket is nemzette egykor az apjuk; s hogy aztán majd a legidősebb fiú kiházasítása után most már ők költözzenek a telek fölfelén álló „kisházba”, az öregek helyére... így éltek az alig változó faluban ezek a Friedriöhek 'és Katherinák 150—200 éven át, maguk is örök-egyformán, s vetették, aratták a búzát a zsíros bánáti földön, amit kemény munkával hódítottak el a láptól, amely a 300 éves török uralom idején elterpeszkedett az egykori magyar falvak helyén. Csak néha szakadt ki egy-egy ember a paraszti közösségből; a múlt század vége felé 'azonban már változik a világ. A másod-, harmadszülöttek elvándorolnak; van, aki Amerikáig jut, van, aki Pestre, Bukarestbe. A családi krónika csak egy „fekete bárányról” tud: Heinrich nagybácsi, „durva és jószívű, nyughatatlan ember”, aki vulkanizáló műhellyel próbálkozik Craiovában, versenylovat futtat Bukarestben, közben gombát termeszt odahaza, s végül, az 1944-es „nagy futás” után játékgyárosként hal meg az NSZK-foan. Ez itt a másik: az anyai ág. Nézem az okmányokat: a dédszülők: Czábor Ádám bányász és Fáber Katalin, mindkettő vaskői születés. A másik oldalon: Mayer Sándor és Kosztits Anna; ők Resicára valók, a foglalkozás nincs feltüntetve. De Czábor Károly — Pálifify anyai nagyapja — házasságlevelén már 388
