Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Száraz György: A tábornok II. (életrajzi esszé)
látástalanná tették tervem valóraváltását, egyben mind jobban megérlelték elhatározásomat, hogy azt a tényleges állományból kiválva valósítom meg.” Alább még egy mondat: ......a honvédségben uralkodó nézeteket menyasszonyom személ yére vonatkoztatva osztani nem tudom.” A két ok itt már összekapcsolódik, s az óvatos szűkítés ellenére — „menyasszonyom személyére vonatkoztatva” — jelzi az ok-okozat viszonyt. Egy ilyenfajta emberi konfliktus a testülettel ne indíthatná meg a testülettel való teljes szakításhoz vezető folyamatot? Tűz nem indul osiholatlan... De Pálffynál már ekkor többről van szó; az előző évek során írt levelek mind keserűbb, mind kiábrándultabb hangja tanúsítja. Szerelem egyfelől, csömör másfelől: a kettő együtt érleli az elhatározást. A második forrás tehát: a levelezése, önmagában ez sem teljes 'értékű, tudom. Egyrészt, mert viszonylag rövid — noha meghatározó — idő-szakból való; más, nem kevésbé fontos korszakokból semmi sincs. Másrészt: tudhatja bárki, hogy ha feltételezhető is a legnagyobb fokú őszinteség — a teljes őszinteség nem. A levélíró gyakran elhallgat olyasmit, ami a címzettnek vagy neki magának kellemetlen; s óvakodhat attól, hogy papírra vessen önmagára vagy környezetére veszélyes dolgokat. És vannak korszakok, amikor ez fokozatosan érvényes lehet. Ezzel eljutottam a 'harmadik forráshoz. Ez nem más, -mint a világ, amelybe Pálffy György beleszületett, amely formálta és amelyet formálni akart; a talaj, amelyből kinőtt; az eszmék, amelyek vonzásukkal vagy taszításukkal hatották rá; a közeg, amit elfogadott és amitől szabadulni akart; az események, amelyek döntésre és cselekvésre késztették. Tudjuk és nem tudjuk, hogy az ember változó és változtatható; hogy lehet jobbá és rosszabbá; s hogy mindezért nem mindig csak övé az érdem vagy gyalázat. Hajlamosak vagyunk arra, hogy „síkban kiterítve” képzeljük el bizonyos emberek életét. Gondolkodásunkban ott kísért valami primitív egyszerűsítés — a hős mindent „hősileg” csinál —, s ez nem kevésbé primitív predesztinációs hiedelemmel párosul. „Nem kárhozott el közülök, csak a kárhozatnak gyermeke” — ahogy a Biblia mondja. „Már kora gyermekségében...” — mondjuk mi a sémát, s próbáljuk elhinni, hogy pozitív 'és negatív Ihősei-nknek már bölcsője fölött ott ragyogott a betlehemi csillag vagy ott lebegett az eljövendő utókor átka. Szokásunkká vált mindent a csúcshoz — a Nagy Tetthez — igazítani, a kanonizáló sémája szerint; emberszabású hőseinkből igyekszünk kiirtani minden emberi vonást; vértelen karizmatikus szentekké avatván őket — sa dicsfény beragyogja az egész életutat előre-hátra. S a hős, aki elég szerencsés — vagy elég szerencsétlen? — ahhoz, hogy a Tettek után életben maradjon, s megérje a tisztes veterán-kort: már nem az, aki; -hanem az, amit a sémák szerint elvárnak tőle. Pózba kényszerül, játszania kell — kedvvel vagy kedve ellenére — kortársaknak és utókornak, mindhalálig, kilúgozva magából mindent, amitől ő maga emberi hőssé s a Tett emberszabásúvá válik. Heroizálják, s ő rákényszerül, hogy részt vegyen önmaga szenttéavatási szertartásán; pedig ebben az eljárásban már benne foglaltatik az eljövendő — 'és igen gyakran ugyancsak túlzásokba lendülő — deheroizáció lehetősége. Az 1949-es pör forgatókönyvírói nem hitték — hogyan is hihették volna? — a maguk hazugságokból és többszörösen megtekert nyakú igazságokból „mixelt” vádjait. De -építettek erre a leegyszerűsített gondolkodásra: 'épp ennek segítségével vélték elhitethetőnek. Ugyanakkor nem lehetetlen, hogy közben maguk is rabjai voltak ennek a szemléletnek; már csak azért is, mert benne találhatták 308
