Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái XII. A márciusi per (történelmi kollázsregény)
Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökéhez Debrecenbe, és Tolbudhinhoz, a 3. Ukrán Front parancsnokához. „A Legfelsőbb Főparancsnokság engedélyezte, hogy a felállított 1. és 6. magyar gyaloghadosztályt felkészültségük fokának megfelelően átadják a 3. Ukrán Front állományába.” Most már el lehetett indulni Ausztria felé! 7. — Szegedi Benedek volt őrvezető levele a szerzőhöz, 1979: Menynyire igaza van, hogy egy korszak megítéléséhez, pláne olyannak mint az 1945-ös események ideje, évtizedeknek kell eltelni, hogy a por lehulljék róla, a bizonytalan történések, az olykori homályos történések világosságot, értelmet kapjanak. Mi, akik benne éltünk, tehát a kor szereplői, olykor alakítói voltunk, aligha tudjuk túltenni magunkat saját érzelmeinken. Könyve nagyon érdekel, de talán nem is a velembelieknek kell okvetlen írni. A fiatalabbaknak, mert nem élték át azt a kort, így ők tudnak majd tárgyilagosak lenni, és pártatlanul ítélkezni. Sokan vagyunk még (remélem) túlélői a hatodik hadosztálynak, hiszen még én is hatvanon innen vagyok, és nagyon sok nálamnál fiatalabb legényt toboroztak Hajdú és Szabolcs megyékből akkoriban. Mi már Gödöllőn, elindulásunkkor elénekeltük — könnyes szemmel — a Kossuth nótát. 1945. február 10-én érkeztünk Debrecenbe. Nagyon leromolva, tel tetűk'kel, ezek még a zubbonyomon is mászkáltak. (Köpenyem nem volt, ezért vissza is irányítottak az oroszok Jászberényből Ácsára.) Eleinte Debrecenben is nagyon rossz volt az ellátás, szénné égett kenyérhéjat ettünk az állandó hasmenés ellen. Igyekeztek bennünket emberibbé tenni. Itt már nemcsak szőr- telenítettek, de leborotválták négyhónapos szakállamat, és tetveimtől is megszabadítottak. Először ágyakon feküdtünk, később, amikor már besoroztak, faltól falig érő kétszintes priccsen. Itt is ki pokróccal, ki köpennyel takarózott. Szalma híjáin ebbe csavartuk be magunkat. Kis motyója mindenkinek volt — ez lett a vánkos. Később javult a helyzet. Már meg lehetett közelíteni a Pavillon laktanya kerítését, és egymás kezéből kapkodva olvastuk a bedobált leveleket. Hátha hírt kapunk az otthoniakról, ismerősökről... Most már élelemmel megrakott szekerek is jöttek a Pavillonba, és így nem állandósult ebédre-vacsorána burizs. Volt, amikor a tisztek a legénységből kiemelték a zenélni tudó legényeket, azoknak hegedűt szereztek, és szólt ám a magyarnóta a szobájukból... Ez nem panasz, hiszen Gödöllő és Debrecen között a különbséget talán csak fényévekkel mérhettük volna, és mi már a jobbik helyen voltunk. Akadt közöttünk sok civilruhás, micisapkás, kalapos, kopott lakfccipős és még ki tudná megmondani, hogy minő szerzet, de hogy mégis katonák voltunk, azt megtudhattuk hamarosan, mert bevezették az alaki kiképzést. Megtanultunk újra jobbra-balra át!-ot, sőt, hátra arc!-ot csinálni, és díszmenetelni is. Volt pozitívum is, az új szellem! Törölték az alázatosan szót minden kérésből és jelentésiből. Ez nagyon jólesett, s ez már a leg17
