Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái XII. A márciusi per (történelmi kollázsregény)
első kiképzésnél így volt. A régi hadsereg egyik nagy ellentmondását szüntették meg ezzel. А Ноrthy-hadseregben egyenes derékkal ám!, és büszkén állva a magyar katona alázatosan kért és jelentett. Aztán az általuk parancsra kiegyenesedett derék azonnal — szintén parancsra — földig (hajolt. Az a rengeteg számlálás, névsor ba-vétel! Néha egész délelőtt emiatt fagyoskodtunk az udvaron. Március 4-én (azt hiszem, vasárnapra esett) megtörtént az ünnepélyes átadás, a beszédek, a Himnusz. Mindez valóban megható volt. Utána díszmenet az előbb leírt ruiházatokban. (Úgy hallottuk akkor, hogy ott volt Vörös János és Illés Béla is.) Kitettek egy térképet is, ezen kicsiny zászlók jelezték a keleti- nyugati frontot. Ez előtt a térkép előtt legalább annyit álldogáltunk, mint a latrinánál. Most már századokra osztva meneteltlünk kifelé „kiképzésre.” Jobbára játék volt az egész. Énekeltük teli torokkal, hogy „Mához egy hétre már nem leszek itt...” Tisztjeink amolyan megbocsájtó mosollyal kísérték ebbéli jóslatunkat... (Nekik lett igazuk.) Akkor napok alatt elintézték a névmagyarosítást. Sokan éltek is ezzel. Közöttük volt Medgyesi hadnagy, századparancsnokom is a 18. zászlóaljból. Elkezdődtek a politikai oktatások is. Nálunk elsőként egy Mészáros nevű pantallós szakaszvezető, akinek nem volt szókincse. De volt egy nagyszerű barátja, aki megtartotta helyette az előadásokat. Ténykedését igen gyorsan három csillaggal jutalmazták. Szokolainak hívták, de további sorsáról nem tudok, mert kiemelték tőlünk. Április vége felé bevagoníroztak bennünket, és május elsejét „már” Szolnokon töltöttük, szép napsütésben és déli harangszóval. Sokat, néha egy teljes napot is ücsörögtünk (Veszprémben) egy-egy állomáson. A civileket olykor erőszakkal kellett visszatartani, hogy ne másszanak fel a nyitott vagonokra. Gondoltam, hogy Pesten majd tudok üzenni az ott dolgozó testvéreim egyikének. Ott viszont egy-kettőre áthaladtunk „Kőbánya- Hizlaló” állomáson, egészen a Dunáig. Ott — rögtönzött fahídon — csigalassúsággal döcögtünk át a folyó felett. Bizony, hogy féltünk. Félelmünknél csak a látvány volt borzalmasabb: a lehullott hidak, a porrá égett hajdani paloták, a sátáni pusztítás nyomai. A nyugati határ felé közeledve már hallottuk az ágyúzást. Szentpéterfán egy téren gyülekeztettek bennünket. Ott egy magasrangú tiszt — a nevére nem emlékszem — bejelentette, hogy megtörtént a fegyverletétel: béke van. Vége a háborúnak. A debreceni Himnusz után itt, közvetlenül a határon ismét köny- nyes lett a szemünk, de ezek már örömkönnyek voltak, nemcsak a meghatottság könnyei. Hazamenetelünk — több városon át, most már gyalog — szinte diadalmenet volt. Nem éreztük úgy, hogy kiérdemeltük ezt az ünneplést, de szállt az ének, és hullott elénk a virág, még a cigaretta is... A Pünkösdöt Bakonypétenden töltöttük, és, hogy szállásunk szebb legyen, kerítésünket virágba öltöztettük.
