Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - SZEMLE - Bordi Ferenc: "A világon minden azért van, hogy könyv legyen belőle." Mallarmé Kockavetése, végre a költő tervei szerint

„Poesie pure”, „beauté absolue” (stb.), valamiféle lírai szuprematizmus ez, a legérzékenyebb és legérzékletesebb költői kísérletek egyike, a kalligraimmák Apolli- naire-i kísérletei szinte csak profanizálták Mallarmé célját és belső élményeit a hívek és lándzsarázók ítéletében utóbb.

„A tipográfiai eljárások, ha merészen élnek velük, azzal az előnnyel járnak, hogy olyan vizuális líraiságot szülnek, amely napjainkig csaknem ismeretlen volt...” — említi közel két évtized múlva Guillaume Apollinaire, de úgy gyanítjuk, hogy Mallarmé nem csupán efféle előnyökre gondolt a terveiben. „Feltétlenül hiszek bizonyos homályos értelműségben, valami rejtett jelben... az is valóság, ami homályos. ~. pl. a papíron, az írásban létező valóság..— írja a Kockavetés alkotása idejének (1896) egyik levelében, amikor tehát „kozmikus életérzéseinek kifejezésére” új költői nyelvet és ennek megfelelő tipográfiát (hiszen a nyomtatott szöveg ekkor még az egyetlen társadalmi közlésforma volt) kívánt teremteni.

Az R.G. Cohn (1949), E. Fraenkél (I960), J. Damase (Revolution typographique depuis S. M. — 1966) és mások szerint a Mallarmé által eképzelt formájában meg sem jelenten elemzett műben „kockát pendít minden gondolat” (a maga katasztrófatörvényei és az olvasói ízlés, értelem, pillanatnyi hangulat stb. szerint) akár már a megjelenítés külalakja hatására is. Bár első kiadásában (a költő bevezetőjével, Cosmopolis c. folyóirat, 1897) még hagyományosan szedett tipográfiai arcéle volt, de így is jeles ellenkezések forrása, oka és indoka lett.

„Amit meg lehet mutatni, nem szükséges leírni vagy elmondani” — vallotta Mallarmé szinte a wittgensteini elvek szerint, és ebbe „az egyetlen könyvbe kívánta tömöríteni ember- és életismeretét” (Gyergyai Albert). A lírai művészet „mint nyelvi jelenlevőség!” inkamálódott volna a szokatlan szedéstükörben a költő álmai és tervei szerint. És itt nem csupán a „folytonosan változó érvényű kópék” meg- sejtetése lett volna a cél, és korántsem a pamasszizmus, impresszionizmus, akár a szimbolizmus tagadása és reakciója csupán (mint Arnold Hauser állítja), számomra inkább Paul Valéry összetettebb élménye meghatározó.

Hogy tudta-e Mallarmé azt, miszerint „művészete zsákutca, amelyből nincs kiút” (Hauser véleménye ez), nehéz lenne eldönteni. De hogy „az új nyelvnek szükségképpen egy új poétikából kell fakadnia — vallotta többször —, és ezt a poétikát úgy tudnám meghatározni, hogy nem magukat a dolgokat kell le festeni, hanem a dolgok hatásait".

A szöveget nyomtatóttan mintegy kottaalakzatnak tekintette, amelynek jeleznie kell a fő- és melléktémákat, az intonációkat, a gondolatok mélységeit és magasságait. Mindezt a különféle nyomdai betűtípusok jelzik, a betűnagyságok és a sajátos tördelés a papírmezőn. A tervezett kiadásban a két szembenéző fólió-mező közösen alkotott volna egy egészet, ahol a fekete-fehér váltás is aktív elem lett, a betűméretek és a fehér környezet mintegy átértelmezi a szöveget. A lapon szinte csak hipotetikus gondolatmenetek váltják egymást („az olvasó dolga a költeményt szerves egésszé élni”), az íráskép és a fehér lap maga is „megmozgatja az olvasó szemét”, a lírai szöveg „így nem csomósodik történetté” a beidegződések hagyománya és szabványa szerint. „Akár egy tengerhullám képe, olyían a keleti írásrajz” — álmélkodott Mallarmé már előbb (akár Manet és a többiek a keleti metszetek fölött), és itt „az olvasás tér- közösítését” kívánta volna megvalósítani hite és terve szerint, visszanyerni mindazt, amit a zene az irodalomból kapott.

„Azt hiszem, én voltam az első — írja Valéry 1923-ban a Kookavetésről —, aki láthatta ezt a rendkívüli műyet. Maiarmé, mihelyt elkészült vele, arra kért, hogy látogassam meg; a rue de Rome-iban, ahol egy antik szőnyeg mögött pihentek jegy- zetkötegei, bevégezetlen nagy művének nyersanyaga, egészen haláláig, amely megsemmisítésükre adott jel is volt egyben... kiterítette elém költeménye kéziratát; és halk, egyenletes hangon, a legcsekélyebb .hangsúlyozás’ nélkül, olvasni kezdte, szinte csak magamagának... Miután puszta előkészítésül egy nagyobb meglepetésre a lehető legszíntelenebb hangon felolvasta nekem a Kockavetést, Mallarmé elém .tette a kéziratot. Mintha megpillantottam volna a gondolatot, ahogy először ölt alakot a mi terünkben... Itt a kiterjedés valóban beszélt, álmodott, időbeli alakzatokat termett.

27a