Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - SZEMLE - Bordi Ferenc: "A világon minden azért van, hogy könyv legyen belőle." Mallarmé Kockavetése, végre a költő tervei szerint

szegényes maradt (valóban szellemi lusták lennénk?); Dobossy utószaván és lexikális ismertetőkön kívül fordítás inkább ez is. Bár beszéltek róla és ismerték szerepét a nyugatosok és a Nyugatosok is a századelőn, először mégis „a szimbolista mozgalom legjelentősebb kritikusának”, Rémy de Gourmont-nak egy tanulmánya jelent meg költőnkről magyarul („Stephane Mallarmé és a dekadencia eszméje" — Kőszegi László fordításában, 1920), majd Somlyó György modem és tiszta nyelvén Paul Valéry („^Igllarmé tanítványa1, folytatója és befejezője” Gyergyai Albert ítélete szerint) három emlékezése és tanulmánya egyetlen sorozatban, az Irók-írákról c. gyűjtemény lapjain (1970), és ez az utóbbi három előttünk is „az eleven fa legszebb gyümölcse” lehet. A leghűségesebb Valéry szavára és emlékezetére, ítéleteire kiváltképp építhetünk: az Académie Mallarmé (1937 óta működik) egyik alapítója volt Mellette Paul Fort, Maeterlinck és mások, eminensek és álmodók.

„Korunkat lényegileg úgy látom, mint egy átmeneti időszakot, amelybe a költőnek nem szabad beilleszkednie...” — jegyzi egy körkérdésre válaszolva Mallarmé, így „a költő dolga csak olyan értékek teremtése leket, amelyeket csak egy későbbi vagy soha el nem jövő kor becsül meg majd talán”. El is kívánta égettetni lírai hagyatékát, „zsákutca volt”, vallotta utolsó szavaival lejegyzői szerint. „Nem lázadt, hanem menekült; befelé nézett, a gondolat és képzelet játékait vizsgálta” (Dobossy), de ha már Rémy de Gourmont-t említettük az imént, kövessük eszményeit. így „a kritikus feladata az, hogy megkeresse és megmagyarázza egy-egy alkotó minden más alkotóétól eltérő szépségideálját”, és minderre látszólag ezúttal könnyen vállalkozhatunk, hiszen Mallarmé ideáljai csak nagyon kövesekével hasonlíthatók. De napja emelkedőben (eljött volna a kor?), életművével magyarul még „elfátyolozott” utolsó szakasza ott fénylik a „-konkrét költészet”, a „poésie visuelle”, az „abszolút költészet” (stb.) horizontján, talán első helyen az ősök és elődök között.

„A tágabb értelemben vett konkrét és vizuális költészet terén Mallarmé Un coup de dés és Amo Holz Phantasus című alkotásai jelentik az első olyan kezdeményezéseket, melyek a költészet és a grafika összevonását szorgalmazzák. Ennek tulajdonítható, hogy számos kutató a grafikai költészet megjelöléssel illeti őket. A szócsoportok látszólag rendszertelen elhelyezése, a szövegmozgás tipográfiai meggyorsítása vagy a szavak szimmetrikus elrendezésié Mallarménál egy központi mag körül valósult meg, míg Holz a szavak kompozíeiós és szerkezeti számarányait kívánta meghatározni...” — írja Szombathy Bálint A konkrét költészet útjai című úttörő összefoglalásában, három füzete az újvidéki Üj Symposion mellékleteként jelent meg néhány év előtt. „A művészet nyelvi jelenlevőség” lett Mallarménál a tanulmány szerint.

G.R. Hocke Mallarméról írott elemzéseit idézi Lukács Az esztétikum sajátossága második kötetében, a német szerző könyve (Manierismus in die Literatur, Hamburg, 1959) a téma alapművének tekinthető. Hocke írja le, hogy Mallarménál „egy eleinte ,Le Livre’-nek nevezett ,hatalmas mű’ vázlatairól van szó, amely, a költészetnek a világegyetemmel való szoros kapcsolatát’ fejti ki... Az abszalútum ,ragyogó allegóriáit’ kell tartalmaznia még akkor is, ha az abszolútum a ,Semmi’. E költői világkönyvért való fáradozást Mallarmé az abszolút alchimisztikus keresésével hasonlítja össze...” (Lukács, 2. köt. 711;—-7112. 1.).

Mallarmé, aki „hajlott az orfikus- misztikára és az allegóriáknak mintegy matematikai formulás is akart adni” Hocke szerint, az Un Coup de dés jamais n’abolira le hasard („Egy kockavetés soha nem teheti nemlétezővé a véletlent. Egy kockavetés nem semmisítheti meg a véletlent; .. .sohasem fogja lerontani a véletlent” stb.) című, utolsó műveinek egyikét tekinthette ennek a „hatalmas műnek”, „költői világkönyvnek”, az utolsó nagy álomnak és alkotásnak a világegyetemmel való lírai kapcsolat kifejezésére. A tervezett könyv (ebben az elkészült poéma) a „lebegő, folytonosan előbukkanó és eltűnő képek megsejtetésének” kísérlete lett volna, ahol „a szó külön, a mondattól függetlenül mond valamit, Hangulati értéke és -a felidézett eszmetársítások által” (Szerb Antal), ahol Mallarmé „már nem komponál, hanem j-uxta- ponál: szavakat és képeket rak egymás (mellé, és az olvasó dolga a költeményt szerves egésszé élni” a Szerb által idézett Albert Thibaudet szerint.

272