Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Alföldy Jenő: "Dalaim, mik ilyenkor teremnek" (Petőfi Sándor: Felhők)
ALFÖLDY JENŐ „Dalaim, mik ilyenkor teremnek” Az irodaiam fejlődéstörténetében nagy gonddal tartják számon a stílus- és eszmeáramlatok alakulását, beteljesülését és utóhatását. Az elmúlt másfél-két évszázad líratörténete a változásnak — forradalmi megújulásoknak és színpompás, nehéz illatú temetkezési szertartásoknak — oly látványos gazdagságával bódítja el a poézis híveit, sőt a műnem avatott kutatóit is, hogy az összefüggések egyetlen, hatalmas láncolat kapcsainak tetszenek számukra; mintha minden műnek vérségi kapcsolata volna az előző évtizedek, vagy akár csak évek műveivel. A mindenben fejlődést kereső elméletek hasznosságát nem vonhatjuk kétségbe: ösztönzőleg hoznak újító, kísérletező szellemet az irodalmi szemléletbe, s nem engedik, hogy tespedésre hajlamos irányzatok jussanak egyeduralomra, akár az „örök romantika”, vagy akár az — ugyancsak sokadvirágzását élő — „örök avantgarde” mégoly hangzotos jelszavával. Mégis csupán az a szemlélet ragadhatja meg érvényesen a művek egymásutániságát és egyrnásimellettiségét, mely éppúgy tekintetbe veszi a hasonlót a változóban, mint a változót a hasonlóban. Az emberi lényeg minduntalan módosul az osztályok harcában és a kultúrák átalakulásában, de mindig emberi lényeg marad. Ennélfogva minden korszak, minden kultúra kiemelkedő műalkotásának egyforma erejű kisugárzása van a múlt és a jövő irányában: úgy reprezentálja kora emberiségét, hogy évszázados, évezredes művek tapasztalatait foglalja magában, s évszázadok, évezredek múlva is hatni képes. Líránk történetéből a szakirodalom napjainkig minden bizonnyal Petőfi Sándor költészetét dolgozta föl a legalaposabban. Tudósok és remekírók egész sora szentelt monográfia-terjedelmű könyvet az egyetlen évtizednél rövidebb idő alatt egész pályáját végigfutó Géniusznak. S vajon elmondhatjuk-e a könyvtárnyi Petőfi-irodalom ismeretében, hogy e klasszikusunk életművéről hiánytalan és megnyugtató anatómiai térkép rajzolódott ki az elmúlt százihuszonkét év első, mindjárt remekbe szabott pályaképe, a Gyulai Pálé óta? A kutatások ma is nagyüzemi méreteket öltve folytatódnak, nagyra hivatott szerzők (hogy csak néhányukat említsem: Sőtér István, Pándi Pál, Fekete Sándor) munkásságuk jelentős részét fordítják Petőfi életének és művének tudományos feldolgozására, figyelembe véve az íródlag is, elemzésként is remek Illyés Gyula-féle pályakép eredményeit. A szakirodalom azonban csupán filológiai vitákat zárhat le végérvényesen; az esztétikai értékelés mindaddig lezárhatatlan marad, amíg a költői mű él és hat az irodalmi közízlésre. S ameddig élő szívverése új és új költők új és új törekvéseit forrósítja át, míg puszta arch alkuimmá nem patinásodik (s ez Petőfivel történhet meg legkevésbé!), addig vita tárgya lesz, és az is kell, hogy maradjon. Petőfi művéből a jelek szerint csupán a népies és biedermeier szerelmi- és bordalokat (azoknak is csak egy részét) futotta be olyasféle nemes patina, mely ma muzeális jellegűvé teszi őket. Bér csínján ezzel is! NépdaMró korszakából, 1843—44-ből is származnak olyan „pillangói ábrándos lelkének”, mélyek inkább hasonlítanak a borzongató érzésű halólfejes lepkére, mint a vadvirágos rét röpike pilléire: „Az én szerelmem rengeteg vadon; A féltés benne mint haramja áll, Kezében tőr; kétségb’- esés vagyon, Minden döfése százszoros halál”. * * 245
