Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Alföldy Jenő: "Dalaim, mik ilyenkor teremnek" (Petőfi Sándor: Felhők)
Meghökkentő lehet a kijelentés, de minden szellemi képességünk közül a fantázia a legvégesebb — és Petőfi képzeletének szertelen gazdagságát véleményem szerint még senkinek sem sikerült fölülmúlnia, holott ő az, aki a tények, tárgyak leírásából utolérhetetlen, természetességgel tud poézist teremteni. Épp ily kimeríthetetlen példatárnak bizonyul mindennel elégedetlen természetéből fakadó, társadalomjobbító szenvedélye és iróniája, határtalan életszeretetéből táplálkozó humora, s a szüntelen kockáztatásból következő viaskodása a halál, az erőszakos halál tudatával (ahogy ezt Fekete Sándor mutatta ki egész Petőfi-szemléletünket megreformálva); és említhetném még számos, követésre méltó, rendkívüli erkölcsi és esztétikai értéket jelentő tulajdonságát. Az alábbiakban nem azt a megszokott filológiai gyakorlatot követem, hogy kimutassam: kikre hatott és hogyan. Inkább arra törekszem, hogy a régi és új „modernek” munkájában párhuzamot mutassak ki az ő verseivel. Célom Petőfi modernségének szemléltetése. Az, hogy a köztudatban elterjedt XIX. századhoz kötöttségének károsan leszűkítő legendáját valamelyest ellensúlyozzam. Azt nem kell bizonygatnom, hogy életképeinek, meséinek és szatíráinak humora, tájlírájának „új tárgyilagosság” felé mutató puritánsága és politikai lírájának forradalmi demokratizmusa mennyire időszerű ma is. Épp azért keresek szélsőségesebb példákat, mert a köztudat az említett erények elismerése mellett is makacsul fenntartja a lekicsinylőén emlegetett „XIX. századiságáról” alkotott véleményét. Az 1073-as Petőfi-évforduló gazdag — értékes tanulságok egész légióját felszínre hozó — esszé-áradatában különösen megragadta figyelmemet Bori Imre Petőfi vers- hagyományáról szóló írása. (Tiszatáj, 1073/1.) Sajnálatosan észrevétlen maradt, holott megszívlelni és vitatni valót egyaránt bőséggel szolgáltatott irodalmárainknak. Így exponál, mindjárt az élő Petőfi kihajtott fehér gallérját villantva meg köreinkben: „Petőfit (mint ahogy minden alkotót) elsősorban nem a maga korának kell megszereznünk, hanem a magunkénak, kamatoztatva az elmúlt százhuszonöt esztendő költészeti-irodalmi tapasztalatait is”. És megkísérti, hogy Petőfi vershagyományát „a XX. századi magyar irodalom főirányainak tükrében szemlélve” értelmezze, kiemelvén,- ami „költészetében korunk versízlésével rokon”. Mindenekelőtt azokat a Petőfi-verseket mutatja föl kezdeményezőleg, melyek megfelelő értékelésével — időszerüsítésével! — az irodalomtörténet mindmáig leginkább adós: a Felhők-et és a körülötte keletkezett költeményeket. Megállapítja^ hogy Bau- delaire-rel rokon törekvések rejlenek a ciklus gnóma- vagy fragmentum-jellegű, afo- risztikus, töredékszerű darabjaiban. Állítását megfelelő árnyaltsággal finomítja: „Nyilvánvalóan nem a baudelaire-ivel való azonosságról van szó, hanem egy törekvésről, amelynek Baudelaire adta meg világirodalmi rangját, s lényegében mértékét is”. Ezt a törekvést azonban a modern európai költészet megalapozójának első, következetes magyarországi hívei — Babits és nemzedéke — nem ismerték föl Petőfi ciklusában (s tegyük hozzá: a Felhők legalább fél esztendeje érlelődő előzményeiben); Baudelaire beteljesült modernsége ányókában nem látták meg a kezdeményező Petőfit, akinek segítségével e nagy Nyugat-generáció hamarabb szakadhatott volna le a nyugateurópai líra köldökzsinórjáról, mint ahogy ez az elszakadás (Adyt kivéve) lényegében csak Kassák „autodidakta” szupermodemsége hatására a huszas években következett be, főleg Szabó Lőrinc és József Attila költészetében. (Egy másik tanulmányomban [Felhők, Mozgó Világ, 1074 március] már kimutattam néhány érdekes hasonlóságot Byron, Shelley, Heine, Vörösmarty, József Attila és mások versei, meg a Felhők ciklus költeményei között.) Arra azonban nem vállalkozott a kiváló esztéta, Bori Imre, hogy megvizsgálja: hogyan is támadt föl végre napjaink lírájában a Felhők sokat vitatott, de a vitákban rendszerint másodrendűnek Ítélt hagyatéka. A Felhők kiemelkedő jelentőségét elismerő Bori gondolatmenetét túlzottan fogva tartja az a koncepció, hogy a modernséget azonosítja az avantgiarde-dal, ezért véleményem szerint nem a lényeges pontokon keresi utóhatását: olyan külsőségekre hivatkozik, mint a „szabadvers”, az „enjambemente” vagy a „majdnem hibátlan disszonanciák”. Üdvözlendő alapgondolatát ezzel kiszolgáltatja azoknak, akik a Felhőket gyengén megformált, műgondot 246