Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"

ki-ki magát, ment mind családi, mind társadalmi viszonyai foájteliek volnának, s mintegy bölcsője, kincstára volna minden emberi találmánynak és előmenetelnek, intézményeinek jótékony voltát pedig ki-ki egyaránt élvezhetné -— szóval, melly népről értelmi felsőbbségénél fogva azt lehetne mondani: az oknak népe.” Egy ilyen nemzet „maga magától, s anélkül, hogy tolakodó volna, nőne és terjedne; mert midőn mindenben mintául szolgálhatna s példaképp vétetnék, természetes, hogy lassanként mindenben utánozva ás lenne, s etókép mind nézetit, mind szokásait és érzelmeit is lassanikint azokra ruházná, kik vele érintkezésbe jőnek, mi által nyelve is terjedne múlhatlan.” Ilyen ideális nép nincs, nem lehet, persze. De ezirányba törekedni: ez legyen célunk. Mert egy huzamos erőszakoskodás — ha évszázadokra zavartalan lehet — elérheti talán, hogy az alávetett nép elfelejtse nyelvét, de akkor sem hagyja el érzelmeit! S nem múlik ki belőle a gyűlölet az erőszak iránt, mely őt természetes tulajdonától, népi jellegétől fosztotta meg.

így áll élőnkbe a kétfajta működési tér, s nekünk el kellene döntenünk, hogy melyiken foglaljunk tért. Mert népek, nemzetek, fajok mindig is olvadtak és olvasztottak, ez a természet rendje. De hogyan^ milyen eszközökkel? — ez a kérdés. De ebből már az is következik, hogy nemcsak mi állunk válaszút előtt, hanem a határokon belül és kívül élő másajkúak is; karddal essünk egymásnak, vagy modern törvények révén azonos gazdasági, politikai, kulturális lehetőséget teremtve, a 'lélék, az ész értékeit vessük be a barátságos versengésbe. Azaz; egymást megalázva, vagy kölcsönösen fölemelve.

S végül: tisztában van azzal, hogy előadása még a tudós társaságban sem kap osztatlan elismerést, mert kifejtett nézetei „igen távul esnek a mai népszerű, esz- méktül”, mégis arra hív föl, hogy az Akadémia ne támtorodjon el az eredeti céltól: csendesen munkálkodni a magyar nyelv kifejlesztésén, lehető legmagasabb fokra emelésén. 1826-ben is voltak gyors sikert ígérő, csábítóbbnál csábítóbb ötletek, de az alapítók úgy vélték, a kezdeteknél kell kezdeni. S bár azóta jelesül fejlődtünk korábbi önmagunkhoz viszonyítva^, de Európához képest oly keveset, és oly gyenge, riadt még bennünk az erkölcsi erő, oly kevesek még anyagi eszközeink, hogy a türelmetlen elő- rerohanás vereséggel fog végződni, minden okvetlen. S akkor, a nagy pusztulásban, a nagy kétségbeesésben milyen jó lesz egy biztos támpont, melyikre támaszkodva újra lehet kezdeni az építést. Ezért kell az Akadémiának mindig, minden körülmények között csendesen működnie, „hogy Magyarország ne csak külsőleg és ámítólag lássék jószínűnek, megelégültnek, gazdagnak, hanem mindig növekedve s hosszú időkre terjedve, belsőképp is, valódiilag jó egészségű, boldog, dicső és hatalmas legyen”.

A beszéd után így foglalja össze a napot: „Vihar. Bágyadtan, lanyhán. Némi vért köpök. Hála Istennek, rekedt azonban nem vagyok. — Akadémiai közülés a vármegyeházán. Felolvasok. Azt hiszem, jól sikerült. Pulszky elsáppad a dühtől. Schedel, akár a szamár, úgy ad elő. Jászay tűrhető s Császár szépen, de tapintatlanul. — Ebéd a Kaszinóban: 73 tag, s a házigazda Döbrentei.”

Pulszky Ferenc, aki akkor már Kossuth belső köréhez tartozik, Széchenyi szerint a dühtől séppad el. Valójában azért, mert rettentően taktikátlannak tartotta e beszédet úgyanúgy, mint Széchenyi összes többi politikai fellépését a negyvenes évek elején. Évtizedekkel később majd így jellemzi a helyzetet: Ök, az akkor fiatalok, mohón olvasták például a Kelet népét, és hódoltak a legnagyobb magyar filozófiai tételeinek, sokan ki is jegyzetelték, be is tanulták azokat, de mikor újra és újra abba a nézetébe ütköztek, hogy Magyarországon készen áll a forradalmi veszély, akkor csak rázták a fejüket: nem-nem, ez csupán az öreg, megfáradt harcos rémlátása!... És sem Pulszky, sem a Kossuth körébe tartozó többi fiatal nem hitte, hogy a Szentszövetség „ölén nyugvó” Habsburg birodalom közepében forradalom lehetséges', éppen ezért értékelik úgy — de nem csak ők, hanem a radikálisok vezetői is —, hogy Széchenyi a haladás ellen tesz, mikor a csendes munka védelmében nagy, zajos riadót ver. Ezt tartja még Deák is, aki különben éppen az erőszakos magyarosítás és a túlbuzgó nyelvtanítás elítélésében ért vele egyet.

Hanem, Széchenyi előadása nemcsak a radikális tábornak, hanem a fontolva haüa236