Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"
dók legtöbbjének sem tetszik. Csupán abban osztják véleményét, hogy Kossuth modora és taktikája forradalomhoz vezet, egyébként a magyar nemzeti élet megnyilvánulásait voltaképpen a radikálisokkal egyezően ítélik meg: a mi türelmetlenségünk oly kicsi, hogy össze sem lehet hasonlítani a pánszláv és pángermán agresszív nézetekkel és cselekedetekkel — úgyhogy inkább azokat kellett volna bírálni, de legalábbis párhuzamosan. Széchenyi erre a véleményre szóban is, levélben is többször azt feleli, hogy ő a magyarság részéről megtette az első lépést — s mint államalkotóknak, ezt nekünk kellett tenni — most a nemzetiségeken a sor; amit viszont nekik is meg kell tenni, hiszen együtt élünk. Hanem Kossuthot talán ez dngerli fel végképp. Mert ő úgy számol, hogy az együttélő népek egyetlen centit sem fognak felénk közeledni. S ekkor kezd bele egy újabb nagy hadjáratba a „széchenyiómizmus” ellen. Cikkeivel annyira egyetért minden, véleménycsoport, hogy ez talán más kérdésekben is akció- egységet teremtene (Széchenyi Tasner Antalnak: „Ha mind ellenem, az nem baj, mert egyesülési kapocs.”) — ha a korabeli magyar közvélemény különösebb fontosságot tulajdonítana a nemzetiségi kérdésnek. Így azonban ez a téma nem alkalmas a lő reformkérdések terén szembenálló csoportok közelítésére. S nem azért, mintha nem ismerték volna az ország lakosságának nemzetiségi összetételét, az egyes kisebbségi csoportok mozgalmát, hanem mert ezzel kapcsolatos fogalmaikat, véleményeiket a múlt századoktól örökölték, azaz voltaképpen attól a középkori Magyarországtól, amelyikben az idegenajkúak soha nem jelentettek veszélyt az állam, a nemzet számára. Tekintve azonban, hogy időközben a lakosság faji összetétele megváltozott, közhelyes fogalmaink előítéletekké váltak — a nagy reformkori feleszmélésék meg küzdelmek viszont nem voltak alkalmasak az átértékelésre, mint arra sem, hogy a témát történetiségében és összefüggéseiben elemezzék. Széchenyi sem végezte, nem végezhette el ezt a munkát — megtették viszont a nemzetiségek; persze, a kor romantikus, fellengzős stílusában, érzelmekkel pótolva az ismeretlen vagy szándékkal figyelmen kívül hagyott tényeket. Míg Mátyás király idején a Szentkorona törzsbirtofca — tehát a történelmi Magyarország Nándorfehérvártól a Magos Tátráig, Bécsújhelytől az Ojtozi szorosig, Fiúmétól a Vereokei hágóig — mintegy 85%-ban magyar lakosságú, addig az 1840-es években már csak mintegy 40%-ig az. Az össznépesség Fényes Elek kimutatása szerint 13 700 000, s ezen belül a nyelvi, népi hovatartozás (le- vagy fölkerekítve, millióban): magyar 5,5 román 2,2 szlovák 1,6 német 1,3 szerb 1,2 horvát 0,8 zsidó 0,5 rutén 0,4 egyéb 0,2 Fényes Elek kalkulációját az összlakosság számára nézvést megközelítőleg pontosnak tekinthetjük, a nemzetiségi megoszlást azonban már kevésbé. Mert például a Felvidéken a túlnyomó többségben nem-magyar adatszolgáltatók és számlálóbiztosok az „egyszerűség kedvéért” sok esetben szlováknak vettek mindenkit azokban a helységekben, ahol a vegyes lakosság egyöntetűen evangélikus volt. Horvátországban a nemzeti vezetés szintén eltűntette az ottani magyar települések szín- vagy részben magyar lakóit, sőt, horvátnak jelölte a területén élő szerbek nagyobb részét, noha ez esetben a vallási különbséget is le kellett „győzni”. Erdélyben és a Pantiumban pedig a néppszámlálás gyakorlata adott lehetőséget a tévedésekre: egyetlen hivatalnok vagy számlálóbiztos sem akadt, aki kiment volna a román hegyipósztorok közé, hanem megkérdezték a pópákat, illetve az alkalomadtán leránduló faluvezetőket, akik viszont tudatosan többet mondtak, hogy növeljék saját fontosságukat. De megtették 237
