Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XVI.

Múzeumban is csak „trükkel” csinálhattunk kiállítást: „7-ek” címmel egy TIT előadásnak (amit én tartottam) „illusztrációit” svihákolva a falakra. Vajda Lajos volt a pajzsunk és kiállítottak: Gadányi Jenő, Korniss Dezső, Barta Lajos, Rozsda Endre, Jakovits József, Anna Margit és e sorok írója. Pestről tömegek utaztak Esztergomba, hogy a nyolc szűk esztendő után lássanak valami mást is, mint amit az akkori hivatalos művészetpolitika engedélyezett. Gadányi Jenő meghalt, Jakovits, Barta és Rozsda máshol keresték és találták boldogulásukat. Anna Margit, Korniss és én itthon dolgozunk és gondolom, hogy szakmai megbecsülésünk erőt adhat a továbbiakhoz. Istenem, hogyan is mondhattam ki azt a szót, hogy „erő”, amikor kerek öt esztendeje éppen az erőm hagyott el és ha olykor-olykor, két-három hetet otthon tölthetek, fotómontázsokkal gyógyít- gatom lelki-szellemi sebeimet, amiért nem festhetek olajfestékkel, mert asztmám nem viseli el a terpentin illatát. Talán sikerült egy-egy montázsomban érzelmeimet „felragasztanom” — ki tudja? Mit tehet ilyenkor egy beteg ember? Visszaemlékezik és iparkodik keveset hazudni. Vagy legalább is nem többet, mint hétköznapjaink napiparancsa kikövetel tőlünk: „Jó napot” — mondjuk azoknak is, akiknek inkább rossz napot szeretnénk kívánni. Talán a kereskedelemben foglalkoztatottak képeznek kivételt: úgy beszélnek hozzánk, ahogy éreznek: elküldenek a fekete fenébe, ha a „kedves vásárló” észreveszi, hogy a kiló hús alig nyolcvan deka. Sajnos a panaszkönyvet nem lehet megfőzni, vagy kisütni.

„A kútból zene szól bugyog lágy dallam a puha kócos moszatokon által halk muzsika fonódik össze béka kuruttyolással”

A múlt számomra néha melankolikus-nosztalgikus puha tartalmaival bebugyolálja azoknak az átéléseknek éles és kemény, sőt elviselhetetlennek érzett tőrdöféseit, melyek lelki és testi mivoltomat megsebezték és mindaddig gyötörtek, míg a felejtést nem alkalmaztam fiatalságom gyakori megaláztatásainak be- borítására. Mint aki megérezte, hogy egykoron kirekesztik sok mindenből, amitől felnőtté lesz az ember és azonos keretek mindennapjainak követelményei szerint él, tesz-vesz és cselekszik, nem is nagyon erőlködtem, hogy hasonlatossá legyek azokhoz, akiket jobb híján megvetettem, nyilván irigységem leplezésének nagyon is fárasztó igyekezetével. Nem tudom, hogy az én „beérkezettségem” és idős korom felejtetni képes egy nevetséges és abszurd élményt, amit az 1930- as év valamelyik őszi hónapjában éltem át még „diákmozgalmi” időmben: egy kirándulás alatt megismerkedtem egy áruházi katalógusokat rajzoló grafikussal, aki megkérdezte tőlem, hogy „mik a terveim”? Azt válaszoltam, hogy ősztől az Iparművészeti Iskola grafika szakosztályán kezdem el tanulmányaimat. — Te? Hiszen tök tehetségtelen vagy, válaszolta az illető, aki életében egy vonalat sem látott tőlem. Valaki, aki jólsvájfolt „übercihereket” és búgos pantallókat rajzolt a többi kellékekkel együtt, „zseniségének” öntudatával túltette magát azon a csekélységen, hogy soha semmit nem látott tőlem és tehetség te le nséget előlegzett nekem. Nem gondolhattam, hogy egy pszichopata kuruttyolta értelmetlen, de nagyon is destruktív öntudatát egy amúgy is sánta hitekkel és gátlásokkal küszködő valaki felé, aki voltam. Tizenhat évem szinte kislányos érzékenységével éltem át ilyen és hasonló sokkokat, egy olyan környezetben, ahol

223