Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XVI.
biztonságomat kerestem és csak évekkel később tettem szert félévszázadig tartó barátságokra. Ha visszaidézem azoknak az időknek valódi tartalmát, még ma is az oldhatatlan magányomat érzem szinte kínzó sajgással: túl fiatal is voltam és politikai analfabéta is ahhoz, hogy a rendkívül tehetséges teoretikusok között ne éreztem volna azt a bizonytalanságot és tudatlanságot, ami eleve elhatárolt azoktól, akik talán a legképzettebbek voltak annak a mozgalomnak képviselői közül, akiket megismertem — és nem akadtam akkor még össze a Kassák „Munkakörében” ténykedő művészekkel, mint Vajda, Korniss, Kepes György és Trauner, akikkel csak évekkel — egyesekkel, mint Trauner és Kepes csak évtizedekkel később — ismerkedtem össze. Talán előbb találkoztam volna önmagámmal, mint a gödi túrákon, ahol kisfiú maradtam még nagyon sokáig. Senki se értsen félre; nem tagadom le a diákmozgalom rendkívüli fontosságát számomra, de ez inkább érzelmi opció volt, mint intellektuális elrendezettségek logikus menete. Akárhogy is: közösség volt, kirándulások, táji élmények és szép lányok ka-valkádja, ismeretlen viták csendes és lármás menete, sátorozások és paradicsomlopások rizikója és enyhén borzongató félelmek a hatósági vexzatú- ráktól és számomra nehezen érzékelhető filozófiai és marxista terminus-technikusok nyelvezete. Rengeteg emberrel való megismerkedés ideje, nyári Duna-át- úszások és téli túrák sora a hagyományos „kol-kaja” (kollektív kosztelosztások) rendszerével és csendes hallgatóként résztvevője irodalmi és politikai vitáknak, de egy olyan emberrel való találkozásom is, akinek „dada humora” Karinthy Frigyest — akit már fiatal si'heder koromban is ismertem és szerettem — megidézte és ezzel félévszázadra megpecsételte barátságunkat. De hát Lux Laciról már írtam az előbbiekben. Az akkori diákmozgalom viszont adott számomra valamit, amihez nehéz más nevet adnom, mint mindenféle polgári korlátoltságtól való viszolygást, hogy élesen fogalmazzak: éberséget a hülyeségekkel szemben. De „szakmailag” már akkor többet köszönhettem a Kassák közvetlen környezetéhez tartozó Lengyel Lajosnak és Haar Ferencnek, mint a Diákmozgalom grafikus tagjainak. Talán Kandó Gyulának egy plakátjára emlékszem, ami megfogott konstruktív fogalmazásával: dorogi brikettet hirdető és azóta is „érvényes” grafikája volt ez. És talán egy címlapja: Ehrenburg: Lasik Roitsoh- wanc könyvének borítólapjára. De Lengyel Lajos gyógyszer-hirdetményei ma is előttem vannak. Lengyel mindig szeretettel fogadott, ami igazán jól esett. Haar Ferenc szeretetteljes lénye és Lengyel Lajos mindig odafigyelő kedvessége, na meg Jühász László baráti mosolya képesek voltak elfelejtetni velem Schubert Ernő erőszakosságát és gonoszságig menő akarnokságát. De volt valaki a Diákoknál — az egyáltalán nem diákkorú Szabó Lajos —■ aki valóban „leereszkedett” hozzám és iparkodott borotvaéles értelmét gyermeki tétovaságom és szellemi nívóm befogadóképességéhez irányítani, de még így is gyakran siklott ki beszélgetésünk az elképzelt és átélt menetéből, mert képzetlenségem és gátlásaim akadályozták a tervszerű szellemi kapcsolat folytonosságát. Ha visszaidézem a harmincas évek elejét; túl gyakran mentem egyedül (egyikét számomra érthetetlen filozófiai könyvvel a hátizsákomban) a Guggerhegytől a Rózsikaforrá- sig, Nagyszénástól ide és oda, mert senki sem hívott, hogy tartsak velük és szívem tele volt a magány okozta szenvedésekkel, míg lassan eljárt fölöttem az általam meghajszolt idő és visszatértem az általam annyira utált Iparművészeti Iskola kötelező óráira, hogy megint csak kivágyódva onnan, legalább azokat keressem meg a mozgalomban, akikhez valami emberi közelség vonzott, mint Szabó Lajos, Lux Laci, később Bíró Gábor. 224
