Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XVI.
hiszen ilyen-olyan támogatásokiból éltünk és minden könyvkiadó ajtaja, furcsa „véletlenek” jóvoltából éppen akkor csukódott be, ha én kívántam volt beszélni a képszerkesztőkkel, hogy valami kis grafikai munkát adjanak. Nem adtak! Igaz, segítségemre siettek a Lajosok: Vajda Lajos a művészetével, Kassák Lajos a bátorító szeretetével és példanélküli erejével és a filozófus Szabó Lajos gondolatainak eredetiségével, örökké mozgó és irányt mutató szellemével. Nem voltam hát egyedül és nyugodtan leírhatom, hogy megmaradtam és nem csak megmaradtam, hanem érvényessége életemnek igazolást kapott az élet nehezétől, nemcsak materiális értelemben, hanem a szellemiben is. Igaz, hogy' tétovaságom a festést illetően egyre növekedett és hosszú esztendőkön át csupán a semmi végét markolásztam olyan erőfeszítéssel és olyan rögeszmésen, hogy ma már világosan látom, e rögeszmés erőfeszítéseim éppen a fényt rekesztették ki bensőmből és azt a megvilágosodást, hogy évekig gondolnom sem lett volna szabad a festésre. Az ilyen kényszer-pihenők szükségességére Szabó Lajos hívta fel a figyelmemet, de makacsságom és türelmetlenségem elhárította ezt az egyetlen józan tennivalót, mert mindenáron a jelenem kereste azt az igazolást, amit csak a tényleges Jelenlét fogalmazhatott volna meg. Már pedig ténylegesen csak a félelmek és várakozások „kósza érzései” gyötörtek. Szerencsére nem öltek meg. Az ilyesmit ma már az asztmámra bízom és gyengülő szívemre. A Rottenbiller-utca 1. szám alatti lakásunk (ahová rendőri segédlettel tuszkoltak be) lassan a fiatalok zarándokhelyévé lett: három művész, Vajda Júlia, Jakovits József szobrászművész és Bálint Endre — valamennyien az Európai Iskola tagjai voltunk és Vajda Lajos hatalmas művészi öröksége zsúfolódott ott össze — élt három kisgyermek és feleségem azóta elhalt édesanyja társaságában. Még ma is csodának érzem, hogy mind a hárman képesek voltunk dolgozni. A szobrász Jakovits számára volt a legnehezebb műterem hiányában egy második emeleti polgári lakásban mintázni, fúrni, faragni és egyáltalán létezni, míg fogta magát és a tengeren túl keresett magának való — megint csak miniatűr két szobáoskát, ahol festeni kezdett. Mint ismeretes, én a Szajna partján kerestem és találtam meg az áhított csendet és csak öt esztendővel később jöttem haza — újra csak a Rottenbiller utcába, ahol még öt évet vártam, amíg az állam bácsi műtermet adott. Vajda Júliának sem volt könnyű megbirkózni Vajda szellemével és két gyermeket felnevelnie. 1948 és 1957 között szinte átjáróház lett lakásunk: töméntelenül sok fiatal művész, író és más „gyanús egzisztencia” tolongott akkoriban nálunk, hiszen éppen a fiatal emberek szellemi tanácstalansága kereste a megnyugtató válaszokat és gyógyítgató magyarázatokat valódi és vélt gondjaikra. Nagy vonzerő lehetett elsősorban Vajda szellemi hagyatéka, de az a hajtlhatatlanság is, ami jellemezte magatartásunkat, főképp a művészet mindenféle irányításának elutasítását illetően. Azt hiszem Jakovits József sokirányú szellemi fogékonysága és kérdés-felvetéseinek vibráló mivolta különösképpen azokat vonzotta, akik nem a napilapok vezércikkeinek tartalmát kérődzték vissza, hanem olyan gondolatokra éheztek, amelyek a valóság, igazság és önmagunkra találás hármasától izmosodtak. Nyugodtan leírhatom, hogy privilégizált helyzetünk volt egy olyan időben, amikor mindenki a Hatalom felé pislogott, vagy belebandzsult a nagybetűk sokkjába, míg mások a kényszerű csenddel kötöttek „rangon aluli házasságot”. Az Európai Iskola művészeinek javarésze megmaradt Európai Iskolásnak a csoport megszűnése után is; ez alatt azt értem, hogy kizárólag az önkifejezés zavartalanságának fontosságában hittünk 'és nem a művészettől idegen külső erőkben. 1948-tól 1956 nyaráig egyikünknek sem jutott eszébe kiállítani és 1956 nyarán az esztergomi Keresztény 222
