Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XVI.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XVI. „Két nyomorék vagyok és ballagok Hátul megyek, majd elöl Fejem fölött 'a csillagok Egy kósza érzés majd megöl.. Talán mottója lehetne (ez a négy báva sor) életem szinte skizofrén voltának. Az „ötvenes évek” eleje életsíneket siklató erejével engem is kilódított önmagámból, legalábbis abból a nagyon is bizonytalan biztonságból, amit 1948 végéig éreztem. Nem, semmiképp nem szellemi hűtlenségre és önmagam (morális) feladására gondolok; hiszen ennél sokkal gyávább voltam: tudtam, hogy milyen súlyos következményekkel járna minden ilyen értelmű és tartalmú kisiklás. Igaz; sokan siettek segítségemre élők és holtak: halott művészek és élő gondolkozók, na meg a pálya peremére szorult alkotók. 1945—48 között viszonylag könnyen éltem: volt egy látszat-állásom Justus Palinak, másod-unoka- bátyámnak jóvoltából és szinte nehéz lenne felsorolni különféle elfoglaltságaimat, amelyek kezdetben még a hiúságomat is jótékonyan legyezgették, legalábbis mindaddig, amíg szuflával bírtam és a festés nem igényelt több időt önmaga számára. Ha arra gondolok, hogy e három év alatt Budapesten három és Párizsban egy önálló kiállításom volt és résztvettem az akkor még újdonságszámba menő üzemi vándorkiállításokon és tárlatvezetéseket csináltatta és előadásokat tartottam munkások számára, annyira valószínűtlennek érzem ma, hogy képes voltam minderre, anélkül, hogy e három év zsúfoltsága megviselte volna ismerten törékeny fizikumomat. 1948 végén kezdtem érezni annak az időszaknak fenyegető tartalmát, hosszú évekig tartó légmentes szorítását, ami „kilódított önmagámból”. Az Ecole de Paris pávatollait kitépdeste az Idő, de ugyanakkor megszüntette annak az expresszíven fogalmazott részvét-érzésnek is az önáltató ragacsait. Nyugodtan leírhatom, hogy beleimre ment az Idő és ahogy egy büszke katona viseli az érdemrendjeit, úgy viseltem én a „vegetatív neurozis”- okat tartalmazó zárójelentéseket a farzsébem'ben. Mert aki klinikáról-klinikára vánszorogva kereste a kiutat, mint én, az mi mást is kaphatna, mint Zárójelentéseket, ami még mindig jobb, mintha bezárását jelentenék olyan kémtevékenységért, aminek csak annyi realitiása volt, hogy „kikémkedtem” egy George Braque nevű nyugati „festő-ügynöknek és néhány imperialista társának” özeiméit, amit a színek és formák világában szemérmetlenül gyakoroltak, mert méltatlannak tartották a hattyúvadászatot, akár csak én, akinek kezében puska csak hatvan esztendővel ezelőtt volt, és a puska csövében parafadugó; gondolataiban pedig ledurrantott elefántok. De a baj nem járt egyedül: mai nyelven szólva; u g г о 11 az állásom, a rózsadombi műtermünk és az Európai Iskola, de megmaradt annak a három és félszobás lakásnak — ahová nyoleadmagunkat betuszkoltak — az előszoba csengője, amit bármikor megnyomhatott a személyi kultusz bácsi, de szerencsére nem nyomott meg. Nyomott én magam voltam, 221