Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tandori Dezső: Primőr vasárnap (novella)

erejéig legalább; akkor még csak a párkányotok verebei voltak „a verebek”, és ahogy „jöttek”, meséled el újra, tudtad: némelyek számítanak némely dolgokra), akivel ezt mind megbeszélted, s azt is, hogy visszafordulnátok-e most, vissza, ugyanezen az úton- a borozóhoz, át a hiányzó síneken, a cukrászdához, a madarakról elnevezett utcákhoz, a szédüléshez, a főútvonalhoz, egy kicsit az első hegy oldalában a kávétabletta helyéhez, a rövid időn belül kétszer látott utcákhoz, a hegy sík tetejére visszamennétek-e, hogy ott körözzetek, nyújtva a távoliét idejét, de most „visszájáról” ugyanezt, aztán le a hegy oldalán, bonyolultan megint, a villamoshoz, üres kocsik helyett viszonylag zsúfoltabbakhoz, a ház előtti gyephez — de hát úgyis odaérünk, és szedünk virágot, ez volt a válasz —, más madarak nincsenek úgy odaédesgetve valakihez, mondja, akivel a magas kertfai mellett haladsz, aztán átmégy a túloldalra, ahol lakóházak állnak, földszintjükön zárt üzletekkel. A távolban kisebb embercsoport.

Más madarak, mondod te is, nincsenek így. Vajon, kérdezed, nem az az igazán primőr élmény, „ahogy a madaraink lábát érezzük, a súlyukat, ahogy fél lábra állnak és alusznak a csuklónkon”, és két ujjuk ott van az ütőereteken, mondod; s ahogy egy fekete csőr — a hímverébé, a gyengébbiküké — lihegve megnyílik, mert a madár megfürdött valamelyiktek hajában, és nem mer bemenni a vízbe, hűtőzni, nektek kell fújnotok őt, és valószínűtlenül rózsaszín a nyelve; ahogy nem akarnak kiengedni titeket a szobából; ahogy a tojó vadul repül reggelente, órák hosszat, ahogy a másik, a kisebb és fiatalabb, behúzza a fejét, követi a tekintetével, ahogy már nem udvarol neki nagyon, mert eredménytelen, egyelőre — remélitek, hogy végleg; nem akartok elpusztuló kisve- rebeket, az elpusztuló élőlényekből elég volt; gyerek, madár, szülő, egyéb, ez nektek már mind megvan, eléggé teljes a kollekció —, és ahogy majd írod ezt, talán, éppen akkor ül oda a lábadra az egyik madár, érzed, ahogy hátrahajtja a fejét, elalszik; ám mindez nem az életerő jele? a teljes alkalmazkodásé? nem alkalmazkodnak-e, ha két hétre elmentek, ugyanígy a megváltozott környezethez? kellő előkészítés után? Ez mind sötét bizonytalanság. Kiléptek az ismeretlenbe; vagy nem is: a repülőteret három évvel ezelőttről ismeritek, a repülés élménye másodszorra nem az a mindent-elsöprő, és így tovább; de lépésről lépésre, méterről méterre, a felhők közé emelkedve, főleg — és nem lesz kedved a kártyabajnokságot játszani! mint három éve! amikor az egyik klub, a Verebek FC játszott és győzött a levegőben, 7:4-re, és ettől még primőrebb volt az élmény —, főleg ott, a bizonytalanságra gondoltok, mindenetekkel azt érzitek át: attól a pillanattól fogva, hogy elhagyjátok őket, nem tudhattok semmit; persze, kérdezi, aki ott megy melletted, és észreveszi a virágüzlet kirakatát, persze, ha mellettük vagyunk, tudunk-e akkor is „bármit”? Mégis, mondja, akkor nem miattunk történik semmi, és bármibe beavatkozhatunk, esetleg valami egészen elemi dologba, ami könnyen megoldható, ha ért hozzá, aki segíteni próbál. Mert így, folytatjátok, teljesen elosztott szerep szerint (és szerepetek egyetlen közös szerep, ezért mindegy, nagyjából, hol vannak ütközési pontok; ezért önvédelem, közösen az, ha ezeket kiküszöbölnétek), így, a szakirodalom is arra vall, hogy: a) megtörténhet a madár kedélyének rohamos hanyatlása következtében a madár testében élő baktériumtörzsek olyan mérvű felerősödése, hogy a legyengülő szervezeten betegség formájában lesznek úrrá; b) a személyhez szokott madár esetleg megtagadhatja az együttműködést új gondozójával. Viszont: efféle esetet a leginkább csak a nagy papagájok és a varjak családjában tart elképzelhetőnek a tudomány; másrészt, ezt is elismétlitek, a verebek különösen életerősek, és így tovább.

217