Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tandori Dezső: Primőr vasárnap (novella)

A virágüzlet az Onkológiával szemközt nyitva van. Nem szereted kirakatüvegben nézni magad, ezért leszeged a fejed, így is látod a bentiek lábát. De inkább a virágokról látod, hogy ez a bolt: nyitva. A virágok primőrségéről látod. És így tovább. Életképesség, itt tartotok. Hím verebetek teljesen legyengülve került hozzátok, gyenge is maradt; viszonylag, mondjátok mindjárt. Igen, a virágüzlet nyitva van, a virágok gyönyörűek. Kora délután, vasárnap, látogatási idő kezdődik mindjárt. Az az embercsoport a főbejáratnál várakozik, legtöbbjüknél virág, itt-ott papírzacskó. Ahogy nálatok is; a zacskót most te veszed át, ez az első ideges mozdulatod. A zacskóban primőr a verebeknek. Nem, mondod válaszul; a virágra. Nem, itt nem. Itt... nem mondod azt, hogy soha. Ez ma az első bizonyosság. Nem mondhatjátok azt, hogy: „itt — soha”. Most nem tudsz más virágokra gondolni; szorongatod az ágakat, a zacskót.

Zöldséges is van. Nyitva az is. Közvetlenül a virágbolt mellett. Tulajdonképpen ez látszott messzebbről; ládák a járdán, sárga és piros foltok, zöld foltok — ilyesmit láttál. De hogy zöldséges, azt tudnod kellett. Az egyetlen, mondjátok aztán, a ládák előtt álldogálva, az egész környéken. Amelyik nyitva tart. Egy pillanatra olyan volt ez, mintha egy másik városban járnátok, ahol szokás az efféle boltok vasárnapi nyitvatartása. De ezt nem kell külön mondanotok. Itt, egyébként, nincs kirakatüveg, mint a virágok előtt, bátrabban nézegetsz be, hárman ülnek a pultnál. Kinézel magadnak, uzsonnátokhoz, mely ebéd is egyben — híján jött a szédülés! —, azt a három hegyes erős zöldpaprikát. Közülük nem ez az egészséges? Az a hét-nyolc kisebb baj: nem részletes előjel, nem paprikaállomány kétharmadát. Melyiket, nem tudod. Akkor se fogod „tudni”, amikor elveszed azt a kettőt. De az épp egy huszas.

Az utazás témáját, úgy vélitek, most egy darabig félre fogjátok tenni. Mivel azonban e pillanatban ép, egészséges emberek vagytok — nemcsak ezt a témát. Egy utcával lejjebb már másról fogtok beszélni; a dolog mélyebben marad meg bennetek annál, hogy... S nem vagytok-e egészségesek? Ezt tudni: nem ez az egészséges? Az a ihét-nyolc kisebb baj: nem részletes előjel, nem pontos utalás; része egy folyamatnak, ám csak az idő múlásának, főleg. A múló időnek, melynek szeletei látszólag közönnyel metszik a tereket; ahogy a nagyon szoros összefüggésben álló kórház és két bolt is messze különül egymástól. A kapunál várakozók nemsokára személyeket látnak odabent; ti csak a falakat. A legerősebb figyelmeztetés: még maga ez az épület.

Hat-hét éve túlvagy ezeken a „félelmeiden”. Húsz évig tartottak. Nem félsz. Legalábbis — a dolognak nincs valósága. De tudod, hogy „összefüggés” sincs. Bármi lesz. Hogyan érez az, akinek most odaadod a zöldpaprikákkal súlyosbított füves és tyúkhúros zacskót (közös csákóban, ahogy az Örökprimőr Bajnokság játékosai mondanák, az emberek primőrje és a verebeké), hogyan érez ő, hon- nét tudnád. Most mondod neki épp, hogy ez az onkológia; nem tudta. Persze, „ugyanúgy érez”; és talán ezek a különbségek nem olyan lényegesek; a tárgy eltörli a felesleges cirkalmakat. Ám a következő kis utcában már a pályaudvartól kibírhatatlan lelvegőre panaszkodtok; a zöldfélék vegyszeres permetezésére, és hogy ezek az anyagok, némelyek szerint, rákkeltőek. A fenti jó levegőt dicséritek, és hogy most merre menjetek haza, ezen tanakodtok. Vesztek még újságot is, ez eddig elmaradt; merőben olyan környékeket jártatok, ahol vasárnap minden zárva. A szuperkereszteződések és a hegyi zsákutcák egyben hasonlítanak: újságos ott sincs, itt sincs. Ahová utaznátok az ősszel, kétszáz teljes olyan kereszteződés van, mint amilyennek ez a főközlekedési útvonal rész csak a negyede, a leágazása. Ahol három éve laktatok, régi barátodnál, pár na218