Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Cs. Varga István: "Műveld a csodát, ne magyarázd!" Szergej Jeszenyin és Nagy László (tanulmány)

Mégis a Kanca-hajók közelebbi rokonának érezzük Nagy (László hosszú-énekét, a Zöld angyalt. A Kanca-hajók éppen Nagy László kongeniális átköltésében olvasható magyarul. A vers fordításának vállalása sem lehetett véletlenszerű, hanem tudatos választás eredménye. Mindkét versben elkeseredett fájdalom, indulat, vád és panasz szólal meg mély és mély értelmű képforgatagban, szövevényes képsorokban. A félelmetes vízióban költői ítélet és ars poetica rejtőzik: „Mindent megismerj, semmit se kapj — / ezért jön világra. // Jött, hogy a tehenet becézze, / szív a zab-zenét befogadná. / Versek sarlói mélyre, mélyre! / Nap fagyalbokra, te omolj rá!”

A Weöres Sándor nyomán megvalósított 'mitologikus hosszú ének a Zöld angyal: a paraszti világ pusztulásának személyes mélységdimenziókat feltáró, sok motívumból szőtt, nagyszabású víziója. Érzékletes metaforái az-emberi som lótélménygjt hordozzák, a képi szintézisben az archaikus folklór és a szünrealdsztikus látásmód ötvöződik. A múltba vesző emlékvilág megmentésére rimes mód7~nincs hatalom a beavatkozásra. A fejlődés, a történelem logikája ítélte elmúlásra a kisparaszti világot minden kellékével és tartozékával együtt. Fájdalmas a veszteségtudat, a búcsúztató mégis igent, drámai igent mond az életre. A különös vízió ihlető valóságmagja: az Iszkázra hazalátogató költő az omladozó szülőház tetején cseperedő cserjét lót. A lát- tomás „alakjait és érzéseit béle-belemártja a folklór és mítosz fényeibe” (Czine Mihály). Létigazságokat fogalmaz a költő, miközben leszámol a megválthatatlan világgal. A Zöld angyal ennek a tomboló, romboló lénynek a mitikus megtestesítője, költői megnevezése. Leltárkészítő számvetéssel búcsúztatja egykori létközegének tárgyi emlékeit: az ekét, a jármot, boronát, a vízióban kísértetfogattá váló parasztszekeret. A paraszti életformaváltás hatalmas ívű költői mítoszában „egyetemes világértelmező elvet bont ki a költő, a pusztulás és teremtés dialektikájának nagyszerű szimbólumával” (Görömbei András). A Zöld angyal „mitikus, vizionárius tükröződése egy tényleges valóságfolyamatnak” (Fülöp László). A Vértanú arabs kanca legteljesebb és legmélyebb összefoglalása a ló-motívummal kifejezett átváltásélménynek. Egyetemes érvényű világot teremt a költő mindabból, ami életének múlhatatlan darabja, amit ismert és szeretett, amit az emlékezet holtig őriz, de a szív sem feledhet. Részeg kapások a vemhes kanca hasa alá tüzet gyújtanak. Megnyúzzák a halálra kínzott lovat a meg nem született kiscsikóval. Iszonyatos erővel, jóvátehetetlen bűnként tör fel a gyermekkori emlék. A Vértanú arabs kanca az emberi teljesség egyetemes metaforája, létigazsóg hordozója: a vemhes iló és a terhes édesanya közt létet értelmező metaforikus rávillanásokat találunk. A személyes felelősségvállalás alól nincs kibúvó, a költő is bűnrészes, gyermekfejjel nézte végig az iszonyatos kegyetlenséget. A megnyúzott kiscsikó bőrével a nyakában, az esti sötétség leple alatt „... vonultunk vezekelve... Legelői én a viharlámpával, embermagasságú fagyban.” Pomogáts Béla állapítja meg: „...a pusztítás részeg dühével megölt vértanú arabs kanca a tragédia végtelenségét és egyetemességét jelképezi”, amely magát a létezést, az emberi és természeti létet fenyegeti. Nagy László képalkotásában a ló-motívum is meggyőző bizonyítéka: „A költői kép energiasürítés, magas fokú érzékletesség, szinte tapintható plasztika.” Az Ereklyében „mén-zabolát” őriző költő régi emléket idéz: megmentette a mént a rátámadó emberektől: „ló és lovasa szűz repülésben” talált egymásra, anyja ablaka alá állt mint „gyengédség lovasszobm a hóesésben.” A múló időben az öntörvényű változásban változtató igény feszül: „Hullván a naptár levele, nem födheti el ifjúságom. Lovam se halt meg igazán, csak átváltozott”. Rónay György nevezte Nagy Lászlót a magyar költészet táltosfiának, aki — Ady szavával szólva — „új s új lovat” kérve haladt „útján hű lovasoknak”, hogy „versben bújdosó”-fcént is a „szó igaz hőse” lehessen. A ló a vegetatív létörömök, a természeti szépség szakrális jelentőségű jelképe. Létélmények koncentrálódnak a ló-motívumban, amelyben Ady és a népi képzelet halál-lovai is visszatérnek: „Akarok temeíkézni az égbe... Sír felé ne vonjanak engem / a gyászlovak, / azok a feketék.” Az. örökké lovakat rajzoló Nagy László jellegadó, minősítő motívuma a ló, a könyvdedikáoiókban a szívnek a szinonimája, teljesértékű helyettesítő szimbóluma. Nagy László kedves Lorcájánál a cante jondo hatását is éreztető, igazi, duendéve1 írt sorokat bőven találhatunk."A. kultúr178