Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XV.

Jeleik? Igen ám, de mát fednek, mit tartalmaznak ezek a jeliek? Azt is mondhatnám, hogy a szellem arborétumának olyan borostyánál, melyek alakokat öltenek, miközben átveszik azoknak az alakoknak a formáit, melyeket követnek: fél- növényi, félemberi alakzatok látszatvilágából, a testetlenség transzpa- rantikus káprázatát és mégis elevenen lüktető formáit. Minden belülről jövő, és ha van is valami félfigurális alakzat, az sem a külvilág körültaPoga-tható plasztikáját idézi — hiába „csapja be” a szemlélőt a művész — nem segíthet senkit a művekhez való közeledésben. A z improvizációknak nem ad lehetőséget, vagy nagyon keveset, hiszen minden képét olyan vázlatok előzik meg, amelyeknek minden kis parcellájára ráírja a leendő színeket. S ha már a színeknél tartunk, talán festő volta kap olyan igazolást, ami a legjobbak közé emeli, mert színakkordjai annyira eredetiek, hogy páratlanul áll festészetünkben. A legjobbak lírai realizációjukkal italán az öregkorú Bonnard bátorságát idézik. A művész bizony közelebb a hatvan, mint az ötven évhez, és ez volt az első nyilvános kiállítása. Tehát nem sietett, miképp Ország Lili, Vajda Júlia és Vaszkó Erzsébet sem siettek vagy sietnek, mert különbséget tudnak tenni a fontos és elhanyagolható dolgok között. Meggyőződésem, hogy Gedő Ilka nem fog kritikát kapni, vagy ha mégis: része lesz olyan általánosítható frázisokban, hogy „szecesszió”, „időszerűtlenség” stb., stb. Kétségtelen, hogy. Székesfehérvár autentikus művészt avatott és csak örülni lelhet, hogy így történt. Lám, az elhivatott festőnőink száma megint gyarapodott, és nem is akármilyennel. Nagyon remélem, hogy nem ismétlődik meg Gedő Ilkával a kiállítás befejeztével az a szellemi krízis, amit egyszer már átélt. Érdemes lenne egyszer kiadni egy olyan albumot, melyben kizárólag művésznőink munkáit mutatnák be, hiszen, hogy csak a legjelentékenyebbeket említsem alfabetikus sorrendben és nem is a teljesség igényével: Anna Margit, Gedő Ilka, Ország Lili, Vajda Júlia, Vaszkó Erzsébet és nyilván akadna még néhány szobrász is. Apropos szobrászat: pár hete zárult Hatvanban Jakovits Józsefnek, az Egyesült Államokban élő szobrászművésznek kiállítása. Nem tudom kinek az ötlete volt egy olyan helyiségben kiállítani ezeket a kitűnő műveket, ahová csak azok a szerencsések jutottak be, akik a megnyitó napján voltak ott, mert igen sokan hiába utaztak Hatvanba, ahol nem a szobrok várták a kalandos hajlamú vándorokat, hanem egy kis cédula az ablakba t‘éve, amelyre ráírták, hogy a kulcs itt és itt található. De a kulcs nem volt ott sem, hanem a beteg teremőrnél, aki kórházban feküdt, és csak a leg- vállalkozóbb hajlandóságúaknak sikerült a kulcsot kifcunyerálniok. A kiállítás után a szobrok némi külsérelmi nyomokkal kerültek vissza Vajda Júliához, aki a legnagyobb kíméletességgel őrizte Jakovits József szobrait. Miután „személy” vagyok, legyen szabad személyeskednem: régebben, de ugyanott három Párizsi fotomontázsom vetemedett meg a nedves falaktól, és mindez arra késztet, hogy a jövőben messze elkerüljem ennek a kiállítóhelyiségnek tájékát, akármilyen csábos ajánlatot is kínálnak. Kernelem nem fognak.

125