Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Zelnik József: Népművészet ma?!
iparművészet formájában való áruvá válását, mint negatív tendenciát ostorozza, hiszen ez az elképzelés a népművészetre vonatkozó kategóriákat, és azokat is rosszul alkalmazza a népi iparművészetre. Hasonlóan helytelen a népi iparművészet ideológusainak az a védekező reflexe, amely az áruváválást pusztán termelési-kereskedelmi kérdésnek tekinti. Amint azt a fentebbi alkotónál is láthatjuk, az áruvá válás törvényei szigorúak, kikér hihetetlenek. A népi díszítőművészet belekerül a naprakészség állapotába, alkalmazkodnia kell a gyorsan alakuló divathoz, és ezt meg is teszi. Tapasztalataim szerint nem az áruvá válás megakadályozása, hanem a jó áruvá válás elősegítése a társadalmilag hasznos lépés. Amikor tébát egy zsűri nem egy hagyományos népművészeti stíluskorszakhoz való ragaszkodást figyel elsősorban, hanem arra, hogy a letett munka előállítási technikájában, használatában és e kettőből adódó esztétikájában mai minőséget képvisel-e a legmagasabb fokon. Ennek a tételnek az ösztönös felismerése eredményezte, hogy már a század elején rájöttek, ezt a munkát csak nagyfokú tudatossággal lehet elvégezni, s iparművészeti, pontosabban formatervezői ismeretek nélkül ez lehetetlen. Századunk f olyamán többen többféle céllal szorgalmazták az iparművészet és a népi díszítőművészet találkozását. A Magyar Kézimunka Újság, a Muskátli 1933-as számában olvashatjuk: „Ahogy a zenénknek a magyar dal, a képző- művészetnek és iparművészetnek a hamisítatlan népművészet ősforrására van szüksége, hogy világértékek születhessenek. ... Nem elég össze-vissza lopkodott magyar elemeket egyéni felépítésű vázra rakogatni. A népi hímzéseknek szerkezeti részét is ismernünk kell. Szerkezetét, felépítését, vonalvezetését, folt- elrendezését és színösszhangját. Naiv ötletességét, ősi térkitöltését, hangulatát, lelkét, muzsikáját, magyar emlékeit, természetét, gyöngédségét, nemes haragját, megcsalatott keserűségét. Tudod-e azt, te aszfalton nőtt, nyugati kultúrán nevelődött szegény tervező?... Hajtsd le a fejedet, alázd meg magadat — kis titánom — és menj tanulni a néptől.” Ez a naiv buzdítás nem sokat hatott. Egy az Ethnographiábam 1952-ben írt összefoglaló tanulmányban olvashatjuk: „1951 őszén Zvezgyina szovjet elvtársnő javaslatára textilmintagyáraink tervezőinek harmadrésze, számszerint 25-en tíznapos gyűjtőútra mentek.” Ezeknek az elképzeléseknek az elsődleges célja az volt, hogy a népművészet tanulmányozása és felhasználása alapján kialakuljon egy nemzeti iparművészet. Mennyiben sikerült ezt megvalósítani, az nem tartozik jelen feladatomhoz, viszont rá kell mutatnom, hogy ez a mozgás irányított nagyon sok iparművészt népi iparművészeti területekre, s így tapasztalhatjuk, hogy egyre fokozódó mértékben erről a területről bontakozik ki egy etnikai elkötelezettségű iparművészet, amit ma neotfolkkwizmus jelenségként tudunk leírni, jelölve ezáltal a népi iparművészet továbbfejlődésének útját, vagy útjainak egyikét is. Ám az iparművészet nemcsak így hatott a népi díszítőművészek átalakulásának utóbbi 30 évére. Nemcsak jelképesnek kell tekintenünk azt a fénykép- felvételt, amely az 1952-es I. Iparművészeti Kiállításon készült arról, hogy „népművészeink megtekintik az iparművészek alkotásait”. Ez az iparművészet felé forduló figyelem létszükségletévé vált a népi iparművészeinek, hiszen most itt mindegy milyen jól, de az iparművészet diktálta a mai használatnak megfelelő formavilágot, amit a piac törvényei szerint a népi iparművészetnek is át kellett vennie. Meg is tette ezt több-kevesebb késéssel. A recept elég egyszerű volt: végy egy közhasználatú tárgyat, alkalmazz rá valahogy népművészeti motívumokat. 1079
