Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Zelnik József: Népművészet ma?!
erre később visszatérünk — semmit sem változtat a „népművészeti reneszánsz” mögött feltörő társadalmi igény őszinteségén. Azon a vágyon, hogy valamilyen módon lazítsunk a civlizációs csapdákon, az uniformizálódáson, a társadalmi méreteket öltő individualizáción, a mindennapi élet ésszerűtlenül egyre fokozódó tempóján. Visszatérve az 'utóbbi 30 év népművészettel kapcsolatos mozgalmaira, vizsgáljuk meg a funkcióváltási kísérleteket. A Népművészet-Háziipar című lap a NIT Lektorátus 10 éves fennállása alkalmából interjút készített a NIT egyik tagjával. Ebből a következő részletet emeljük ki: „...első időben csupán a helyi hagyományok felkutatására és azok másolására szorítkoztunk. A népi alkotóknak segítséget kellett nyújtani ahhoz, hogy mai lakásba illő, korszerű tárgyakat készítsenek, a jelentkező igényeket össze kellett hangolni. A város és a külföld ráhatása a népi alkotók ízlésére hamarosan jelentkezett.” Érdemes itt minden érzelmi elkötelezettség nélkül emlékezetünkbe idéznünk azt a századforduló óta Magyarországon is jelenlévő, aggódó romantikus vagy romantikusnak nevezett gondolkodást, amely éppen a kialakulatlan városi ízlés silányító, de legalábbis zavaró hatásaitól féltette a népművészetet. De nézzük a fentebb említett „ráhatást”. Lengyel Györgyi a népi iparművészet szakembere így ír erről 1965^ben a Népművészet, népi iparművészet című cikksorozatában: „A mai népi fafaragók újat kereső törekvései valósultak meg a faragott asztali és fali lámpatesteken, az írókészletekben, a rádió és zeneszekrényekben, a cigarettatartókban, az ékszerdobozokban, a gyümölcs és italkínáló tálcákban, amelyek a régi pásztorbotok, tükrösök, sótartók, sarokpadok, ládák, kapufélfák formáinak és motívumkincseinek alkalmazása illetve továbbfejlesztése által jöttek létre. Így lettek a régi paraszti edényekből étkező és kásvéskészletek, boros és kompóíos készletek, gyümölcstálak, konyhai tárgyak, virágtartók, korsók, vázák, díszes virágcserepek, változatos formájú hamutartók, lámpatestek és ötletes gyerekjátékok. Így lettek a régi köténydíszekből, kendőkből, pruszlikokból, pártákból, főkötőkből a városi és falusi otthonok díszes függönyei, falvédői, asztalterítői, díszpárnái, s az öltözködésben kedvelt hímzett gyermekruhák, blúzok, színházi .kendők, stólák.” Amint ebből az idézetből is látjuk, a népi iparművészet legfőbb céljának azt tartotta, hogy hasznossá tegye magát a mai életben. Nem utolsósorban azért, hogy eladhatóvá, hogy minél jobban eladhatóvá váljék. Ha már az áruvá válást szóba hoztuk, érdemes megnénzünk, hogy valójában mekkora összegekről van itt szó. önkényesen ragadjunk ki két példát. Tudomásunk szerint a Horthy trendszer 6 millió pengős tételben exportált népművészeti tárgyakat. A HISZÖV szövetkezetei által 1975-ben előállított, zsűrizett népművészeti termék 409 millió forint, az össztermelés — amibe a zsürizetlen termék is beletartozik — az 2,5 milliárd forint. A külkereskedelmi haszon 4 millió dollár és 10 millió rubel. Amint látjuk, elég jelentős anyagi érdekek húzódnak meg a népi díszítő- művészet alakulása mögött ahhoz, hogy feltételezzünk egy gyorsított folyamatot. Nézzük meg, hogyan jelentkezik ez egy alkotónál. Nyakas Miklósnéról, a Népművészet Mesteréről — aki az ötvenes években a Hajdú-Bihar megyei szőtteshagyomány felgyűjtésével és alkalmazásával foglalkozott — írja 1975-ben a Népművészet-Háziipar című lap: „Motívumanyaga szinte kimeríthetetlen. Az erdélyi szőttesek hatása a göbözés technika alkalmazásában, a nagy mértani formátumú díszítményekben jelentkezik. Üjabban érdeklődéssel fordul az északi népek ősi textilhagyományához. Ezt a hatást tükrözi stilizált asszonyalakos, osztyák hatású falkárpitja, rusztikus, futómotívumos finn szőttescsík ihlette térítője.” Távol áll tőlünk az a szemlélet, mely a népi díszítőművészet népi 1078