Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - "Költészet és valóság" Vas Istvánnal "Párbeszéd két ismeretlen között" című verséről beszélget Kabdebó Lóránt
nőttetett Weöres Sándor volt, az ő nirvánájával és keleti filozófiájával és az egyéniség-ellenes, lecsupaszító filozófiájával. És amellett nemcsak Weöresé, hanem hát köziben tudatára kellett ébrednem annak, amit mindig is tudtam, és egyre inkább, hogy voltaképp az egész modern — úgynevezett modem — költészetnek egyik nagyon lényeges iránya, áramlata ez a személytelenség. Az egyéninek, a földinek, a megfoghat ónak, ezeknek az egyéni és élő részleteknek a kiküszöbölése, az úgynevezett lényeggé csupaszítás vagy absztrahálás. Tehát az egész modem költészetnek ez a nagy szellemi áramlata. Hát ez is szerepelt. És ha úgy tetszik, akkor ami szem-ben áll velem, tehát a másik személy, az egy kicsit a modem költészet szelleme. Ez később nálad is előfordul, azt hiszem, a Beethoven öregkora című versedben: „ez a telítettség mindent lecsupaszít”. Hát igen. Igen. Az már egy folyománya, folytatása volt ezeknek a párbeszédeknek, igen. És ebben előbbre is kell mennünk, de kezdjük el valahol, és amíg odajutunk, ne hagyjuk ki a fokozatokat. Tehát amikor én ezt írni kezdtem, akkor ez, hogy „megint a rózsák”, amivel én elkezdtem, hogy úgy mondjam, ajándékul Piroskának, házassági évfordulónkra, „Megint a rózsák”, ez átváltott bennem rögtön a másik hangra. Ezt nem én mondtam, hanem az a másik hang mondta, mintegy gúnyolódva, és megrovóan: valahogy így: „hát már megint a rózsák?” Átváltoztattam a hangot, a hangsúlyt. És akkor én mondom: „megint a nyár”. És ettől fogva mindig ez az ördög ügyvédje, ahogy mondtuk, ez az advocatus diaboli, aki a másik... És mindig azt mondja: élsz, de vedd tudomásul, hogy meg kell halnod, ne tartsd a kezedben ezt a személyes kacatot, ahogy ő mondja, a cigarettát, a poharat, a tollat — mert akkor még cigarettáztam, és hát komolyabban is vagy folyamatosabban is ittam, mint ma. Tehát az életnek ezeket a kellékeit engedjem el a kezemből. Ezt mondja. És aztán lassan úgy körülbelül a vers felétől fogva, talán ha pontosabban megjelölném, akkor onnan fogva, hogy mikor azt mondja: „addigra ősz lesz újra, / És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad”, ott ez a hang egyre inkább belőlem szólt. Abból a belátásból, hogy ezekről a kocátokról hiába nem akarom, és hiába akarom őket a kezemben tartani, ezekről le kell majd mondanom. Ennek a tudomásulvétele. És ettől fogva, úgy gondolom legalábbis, ha te is egyetértesz velem, ettől fogva ez a másik hang egyre telítettebben szól, egyre nagyobb szólamot kap, egyre nagyobb erőt kap a szólama, mert hát tényleg ki kell menni arra az őszi dombra, ahol már semmi sincs, csak a hideg eső van. És a másik hang, amelyik vele szemben szól, tehát ezé az életé, az egyéni életé, amelyik meg szeretné tartani azt, amit szerzett... Innentől már defenzívába szorul. Defenzívában van, igen, és egyre kevesebb és kisebb; nem azt mondom, hogy egyre halkabban szól, mert egyre hangosabban, mert kétségbeesettebben, de egyre zihálóbban, kurtábban, egyre kevésbé bírja lélegzettel a másikkal szemben. Hát persze, hogy azé a jövő, sajnos. Azé, a másik hangé. És igen, igazad van, jól mondod, egyre védekezőbb, inkább defenzívába szorul. Én úgy mondom, egyre fogy a lélegzete. De hát erre is elmondhatom, azt hiszem, hogy „megfogyva bár de törve nem”, hogy egyre inkább kénytelen — nem engedni, hanem, hátrálni, vagy belátni a másik igazát, amelyik most már énbelőlem gzól, mert hát sajnos én is átvettem ezt a tudatot. De mégis, fönn akarja tartani végig, hogy igen, az utolsó percig, amíg lehet, emellett az egyéni élet 1058
