Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)
marbaját; másként a bohém újságíró, aki átlumpolt éjszaka után, szabadjegy- gyel a zsebében, felszállt a fiumei gyorsra, az úton kialudta magát, s az Adriát meg se nézve, a következő vonattal megtért a pesti redakcióba; megint másként az alföldi paraszt, aki Laibachban, vagy épp Bécsben szolgálta a katonaidejét, s megint csak másként a „valcoló” iparoslegény, akit egyleti segély és szaktársi segítség várt Tiroltól Bukovináig a széles Monarchiában. Később nemcsak a szláv, magyar vagy román nemzetiségű, volt császári-királyi tisztek érezhették furcsán magukat, amikor más-más hadseregekből, új egyenruhákban néztek egymásra a határok két oldaláról; a soknyelvű birodalom célokban egységes munkásmozgalmát is megosztották 1918 után a partikuláris érdekek és „reálpolitikai” számítások, s ennek nagyon is megvolt a maga tragikuma. Emlékezzünk csak Karikás Frigyes 1919-es novellájában a kőműves vöröskatonákra, akik nem akarnak lőni a szemközti csehekre, mert tudják, hogy azok odaát „szocialista elvtársak”... A „másik oldalt” saját nagybátyámtól tudom: amikor Martonvásáránál elfogják a légionáriusok és cseh — azaz francia — puskazávárt találnak a kenyérzsákjában, csaknem agyonlövik: „szervezett munkás” létére elvtánsaira lőtt! Látnunk kell a Trianon kavarta érzelmi, eszmei zűrzavart, különben semmit sem értünk meg abból, ami utána következett. A trianoni határok ezer éven át összetartozó területeket szabdaltak részekre, s az összetartozás érzése szervesen beépült a lelkek'be. Ezt nem lehetett egyszerűen „kioperálni”. Képtelenségnek tűnt, hogy a Mátyást szülő Kolozsvár, Kassa a Fejedelem sírjával, Ady és Szent László Váradja, Enyed és kollégiuma, a Székelyföld, Arany Nagyszalontája, Kosztolányi Szabadkája, Arad, a vértanúk városa, s a mondák és legendák szírihelyei: a tordai hasadék, a Szent Anna tó — ez egyszerre mind nem Magyarország. De minden fájt, a nem magyarok lakta tájak is: a szász Brassó és Nagyszeben, Verecke „híres útja”, Gyulafehérvár, a fejedelmi székhely, a Vaskapu Széchenyi emléktáblájával; a várak: Vajdahunyad, Árva, Trencsén; a csataterek: Segesvár, Branyiszkó, Bem hídja Piskinél, dé még a mező is Világosvár alatt... Fájdalom volt az is, ha könyvekbe lapoztál: hisz Cserhalom, a huszti „bús düledék”, Krúdy szepiességi álam világa már mind nem a mienk, más ország polgárai a „jó palócok” és a „tót atyafiak”, s Ady „pompás magyarjai” a Kalota partján; de még a retye- záti Mackó Mukinak is útlevél kéne, ha ismét Pestre kívánkoznék... A fájdalom érthető volt, emberi és nehezen elviselhető. Aki nem érti, az nem értheti Ady utolsó, Erdélyért rebbenő sóhajtását, nem értheti a „szelíd kísértet” Juhász Gyulát — „... van-e még magyar dal Váradon?” —, nem értheti Szép Ernő fohászát: „Könyörögjeték értünk, csillagok!”, s Tóth Árpád keserves magyar földvízióját sem: „Már neki mindegy, várja sorsát Fénylőn, komoran, mozdulatlan... ” A zavart, fájdalmat, elveszettség^érzést megint csak Kosztolányi 1920-ból való sorai érzékeltethetik: Jaj, hol az arcom? Jaj, hol a múltam? Jaj, hol az ágyam? Jaj, hol a sírom? A városokban tömegek éltek — értelmiségi, kispolgári és munkáscsaládok —, akiket rokoni szálak fűztek a határokon túl került területekhez. És folyvást jöttek, zúdultak az új áttelepülők: nemcsak az egykori „magyarosítok”, a nemzetiségi falvak hajdani kiskirályai, de azok is, akik megriadtak a kisebbségi sorstól, hittek a hamaros visszatérésben vagy az ideáti hűségjuta1041
