Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)
lomban: tisztviselők, tanítók és tanárok, ügyvédek, orvosok, mérnökök, iparosok és kereskedők, áldozatai nemcsak Trianonnak, de a magyar kormányok felelőtlen ígérgetéseinek is. A határállomáson leugrálnak a vagonokból, csoportba verődve énéklik a Himnuszt, könnyezve simogatják a csendőruniformist. Aztán gördül velük tovább a szerelvény, hogy végül megállapodjék valamelyik pályaudvar vakvágányán. A sínpárokon utcasorok alakulnak a kor- hadozó falú kocsikból, 'füstölögnek az „utcán” felállított kis csikótűzhelyek, az asszonyok lavórban mossák a szennyest; a férfiak a várost járják, munka és lakás után kajtatnak, esténként összeverődnek, mindig van, aki hegedűi vagy harmónikázik, a többi énekel: Messze, messze Csíkországban... vagy: Köd lepte be a nagy Szamost... Aztán a nyárra ősz jön, az őszre tél, a gyerekek innen járnak iskoláiba, már halottaik is vannak, a zugügyvédek kicsalják az utolsó kis pénzüket is, állást ígérnek kaució ellenében, lakást lelépési díjért. Lopják a szenet a nyitott teherkocsiról, már félve húzódnak a vagon belsejébe, ha meglátják a rendőruniformist, az asszonyok esténként sírva átkozzák a napot, amikor elindultak otthonról. Pedig még mindig jönnek, a vagonváros népe lassan cserélődik: a szerencsések vagy ügyesebbek a város belsejébe költöznek, igazi lakásokba, mások a háborúból maradt katonai barakkokba, összetákolt szükségvityillókba az Auguszta- vagy Mária Valéria-telepen, „bennszülött” proletárok közé... Nem varázsszó már a „menekült vagyok”, az itteniek mind mogorvábban figyelik a szűnni nem akaró özönlést, már féltik tőlük a kevéske kenyeret: maradtak volna otthon, ki hívta őket... Az egyharmadnál kisebbre zsugorodott államterületen zsúfolódott össze a régi Magyarország középosztályának többsége: a tulajdonképpeni értelmiség 47,8 százaléka, a gazdasági hivatalnokok 51,7 százaléka, a közlekedési és kereskedelmi alkalmazottak 60 százaléka. Az ipari tisztviselők aránya volt a legmagasabb: 66,2 százalék. De itt nyüzsögtek az egykori állami bürokrácia fölöslegessé vált emberei, s a hivatásos tisztek és altisztek, akik szakmájukon kívül semmihez sem értettek. Itt voltak a hadiárvák és özvegyek, a háború rokkant- jai, és még mindig jöttek a volt foglyok a szibériai lágerekből, riadtan keresgélve helyüket a megváltozott világban. S itt voltak a börtönökből és internálótáborokból lassanként szabaduló „felforgató elemek”: a két forradalom megbélyegezettjed; itt voltak a pangó iparágak, a leállított gyárak utcára dobottjai, s a falusi szegénység, amely hiába kínálgatta magát vidéki emberpiacokon és budapesti „köpködőn”. Az első éveket a birtokos parasztság élte át legsimábban. Életformája viszonylagos biztonságot nyújtott; ezt majd csak a gazdasági válság rendíti meg. Náluk legerősebb a partikuláris különállás, a forradalmakat — nem egészen a maguk hibájából — közömbösen vagy ellenségesen szemlélték, Trianon is őket érintette legkevésbé: a zárt falusi közösségeket — kivéve a határmenti falvak népét — nem fűzte családi kötelék vagy szűkebb gazdasági érdek az elszakított területekhez. E réteg épp konzervatív, „nemzetalatti” zártságában alkalmas „népi-nemzeti alapnak”, „nemzetfenntartó erőnek” látszhatott a rezsim számára. (Később, a be nem váltott ígéretek, az „elpanamázott” földreform, a bontakozó válság őket is megmozgatja, s ekkor majd ellenzéki színezetet kapnak a „paraszti megváltás” mítoszt és valóságot keverő teóriái.) De kezdetben — tudtuk-akaratuk nélkül szinte — ők a „romlatlanok”; közülük hoznak csizmás „díszparasztokat” a parlamentbe, s közülük válogatja — vagy lentebb- ről közóbük emeli — Horthy a maga elképzelt pretoriánus gárdáját, a Vitézi Rend „legénységi állományát”. Vitézi címet — az elsőszülött fiú által örököl- hetőt — s hozzá telket, kedvezményeket juttat, nem pusztán háborús érdemek 1042
