Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)

tásának legfőbb bázisa volt. Jól emlékszem a magam gyerek-félelmére, amikor anyám egy 1937-es kötelező légoltalmi előadás után a konyhában — maga is iszonyodva — beszámolt a hallottakról: a gyújtó-, robbanó- és gázbombák hatásáról, s arról, hogy a csehszlovák repülőgépek mindezekkel a szerkezetekkel pár perc alatt Budapest fölött lehetnek.

Ez a tömegekbe leszivárgó — és leszivárogtatott — rettegés alkalmas volt a gyűlölet felszítására, az újrafelfegyverkezés elfogadtatására, s nem kellett fasisztának lenni ahhoz, hogy az átlagember boldog legyen, amikor Mussolini személyében egyszercsak „erős védelmezőre” akadtunk.

Pedig — ahogy Pálffy írja — az ország viszonylag hamar beleilleszkedhetett a trianoni „keretbe”. Az ipar, mezőgazdaság átállítása jórészt csak idő kérdése volt, az elveszett vasúti csomópontok helyett újakat lehetett építeni, Sátoraljaújhely is kaphatott volna másik villanytelepet a határ túloldalára rekesztett régi helyett. A harag és fájdalom lassan csitulhatott volna, helyit adva egy igényekben és lemondásban egyaránt reális közgondolkodásnak. Okok és okozatok szövevényét kell bogoznunk, hatások, ellen- és visszahatások tömkelegében kell eligazodnunk, ha érteni akarjuk, hogy ez miért nem következett el.

*

A „nagynemzeti” tudat hirtelen „kisnemzetivé” zsugorodásából is következett, hogy -nem az tűnt az alapkérdésnek: el tud-e tartani nyolc és félmillió embert a 92 000 négyzetkilométernyire zsugorodott államterület? hanem az: képes-e a kivérzett, erejét és önbizalmát vesztett nemzet önmagát megtartani az eltartására kétségkívül alkalmas földön? Az érzést talán Kosztolányi „sikolya” fejezi ki legjobban „Európa költőihez”:

Oly mélyre estünk, hogy hullhatunk már, nincs is magas és nincs számunkra mély. Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz, mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal, ha jő az éj?

Mi, a későbbi nemzedékek már nagyjából megtanultunk „együtt élni” a kisnemzet-tud'attal és járulékos komplexumaival; nem úgy, persze, mint — mondjuk — a hollandok vagy dánok. A traumatikus örökséget jelzi közgondolkodásunk hánykolódása önvád és önmagasztalás végletei között. Az 1918 előtti nemzedékeket andalíthatták illúziók, gyötörhették gonosz sejtelmek — de elképzelni sem tudták a Trianon után rájuk szakadó kisn-emzet-komplexu- mot. Minden belefért az akkori tudatokba: nagyszerű vagy akár gyalázatos nemzethalál, eljövendő „magyar-osztrák” impérium, egy „harmincmilliós” független magyar birodalom, s ennek ellentéteképpen a „keleti Svájc”: szépséges álom-ország, amelyben természetesen a nagylelkű magyar az üdvosztó, s ebből következően az „első az egyenlők között”. Egy dologban hasonlatos volt a „csóvás geszti bolond” Tisza István és „forradalmak nászi ágyát” s „gyászoló kriptákat” együtt vizionáló Ady Endre, Rákosi Jenő és Jászi Oszkár, Andrássy Gyula és Károlyi Mihály: hogy -bukást vagy felemelkedést csak „szélesebb keretiben” — és persze: végletesen — tudtak elképzelni.

A „széles keretet” szokta meg tulajdonképp mindenki. Másképpen persze a helyőrségről helyőrségre vándorló katonatiszt, aki a „nemzetek fölötti” hadsereget tekintetté igazi hazájának, és másképpen a pesti kereskedő, aki fióküzletet nyitott Zágrábban, Abbáziában nyaralt és Karlsbadban kúrálta a gyo1040