Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)

lassan be is olvasztva a helyiben maradt kisebb magyar szigeteket. Ahogy beolvadás lett a sorsa a magyar tömegek közé települő idegen „előőrsöknek” is.

Az Árpád-kori Magyarország 'összes etnikumai együtt sem voltak elegendők a természetes határokon belüli terület teljes benépesítésére. Részben ebből, részben a földrajzi-gazdasági egységből következett, hogy az államnak nem volt érdeke túlnyomulni e határokon. Nem volt szorító gazdasági kényszer, nem volt feszítő túlnépesedés — a különböző idegen etnikumok inkább befelé igyekeztek, mint például az erdélyi és szepességi szászok elődei a 12. század túlnépesedett Nyugat-Európáj ából —, tehát nem terjeszkedési, hanem telepítési politikára volt szükség. Magyar hadaik vonulása a határokon túl többnyire védekező célzattal történt, az Árpádokkal rokon idegen dinasztiák megsegítését szolgálta — természetesen nem jól vagy rosszul felfogott önérdek nélkül —, vagy néha egy-egy uralkodó kalandos dicsvágyát.

A terjeszkedő „dinasztikus-birodalmi” politika igazából az Anjoukkal kezdődik, s folytatódik Zsigmonddal, Mátyással pedig be is fejeződik. E politikának a magyarság — sem mint etnikum, sem mint „államalkotó nép” — előnyeit nemigen élvezte, inkább terheit nyögte; az átmeneti „nagyhatalmi állapot” igazából pocsékolás volt életben, anyagiakban. Mátyásnak mentségül szolgál a feltételezett nagy koncepció — erős birodalmi hátország kiépítése a török ellen —; az is kétségtelen, hogy a 14—15. századi balkáni terjeszkedés valójában már nem magyar imperializmus volt, hanem preventív védelmi kísérlet a mind feljebb nyomuló oszmán hatalom ellen — s ilylképpen nem ellenkezett az ottani keresztény kisállamok érdekeivel.

Hogy mi történt a török kiűzése után, arról már volt szó a bánsági telepítések kapcsán. Röviden: az osztrák hatalom nem állította vissza a terület politikai egységét; Erdélyt — fenntartva a török hódítás következtében kialakult állapotot — önálló fejedelemségként kezelte, a déli peremvidékeken pedig határőrkerületeket szervezett, kivonva azokat a magyar közigazgatás joghatósága alól. Valójában tehát a magyarság, mint etnikum, sohasem, a „nemesi nemzet” pedig 1526-tól csak részben volt az egész terület birtokában.

Ami nem jelenthetett gondot a középkoron át — a magyar etnikum számszerű gyöngesége —, az a nacionalizmusok ébredése idején végzetesnek bizonyult a történelmi egység szempontjából. A nagyjából egy tömbben települt, bizonyos területeken abszolút többséget alkotó nemzetiségeket nem lehetett a 67 utáni sajátos „belső” imperializmus eszközeivel elmagyarosítani, s éppoly kevéssé meggátolni abban, hogy előbb autonómiára, majd elszakadásra törekedjenek. Változtak a gazdasági feltételek is, s a határokon túl új, független — s a határokon belüli rokonokra erős vonzást gyakorló — államok alakultak. Mindez együtt, most már vitathatóvá tette a földrajzi-gazdásági egység elvét éppúgy, mint az erre alapozott történelmi-politikai igényeket.

Magyarország számára az első világháború olyan kaland volt, amelyen semmit sem nyerhetett, de mindent veszíthetett. Ezt még Tisza István is tudta, s tudhatták minid a „magyar imperializmus” nem egészen kótyagos képviselői; hisz győzelem esetén a netáni területnövekedés csak tovább csökkentette volna a magyarság számarányát — s vele politikai súlyát — a Monarchián belül, végképp a Jövő század regénye lapjain ragasztva a Jókai álmodta álmot Hahsburgi II. Árpádról, aki a budai várból igazgatja hatalmas dunai birodalmát... Hogy igazából mivel számolhattunk, az kiolvasható Az Est 1944 július 3-án — 25 nappal a hadüzenet előtt — kelt vezércikkéből: „Világháború, mindenek harca mindenki ellen, amikor az egész művelt Európa népe hadseregekké változik át, és évszázadok gyűjtötte megállapodások, állapotok, határok folyó káosszá

1037