Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)
válnak, hogy a háború után új helyzetekbe, formákba, határokiba és viszonyokba álljanak össze. Mit várhatunk mi nemzetiségi dolgainkkal, politikánkkal és a trónunk körül történtek után a világ e megrázkódtatásszerű kicserélődésétől? Mit remélhetünk mi, ha a világot újra szabják, újra 'Osztják be, akiknek tagjai csupa nemzetiség és belsője csupa láz?!” Most idézem tovább a Trianon utáni tankönyv szövegét: „Ezt a földet a Jóisten valóban csak egy nép számára alkotta meg. Érdeke tehát a történelmi államhatárokon belül maradnia minden más népességnek, mert majdnem mindent megtalálnak idebent, amire egy népnek szüksége lehet.” Íme, a téveszmévé lett egykori realitás. A Pállffy-emlegette „ködkép” a „keleti Svájcról”, a „modémizált” szentistvámi gondolatról. S arról, amit Szabó Dezső így fogalmaz meg 1936-ban a maga kegyetlen szarkazmusával: „... hogy az erdélyi szász, román, örmény, görög, zsidó, cigány, a felvidéki tót, rutén, zsidó, a délvidéki román, szerb, horvát, vend, sváb, zsidó, cigány: heti száz- hatvannyolc órában egyébét sem csinálnak, mint ezt sóhajtsák: — oh, ha én kisebbség lehetnék a TESz, a MANSz, a Honszeretet, a Turul és Karafiáth kultuszminiszter Magyarországán! És a történelem első kedvező jelére úgy fussanak vissza a nyakunkba, amint az óhtyúk fut a bízott légy után...” Végül felsóhajt: „Oh, mit be nem lehet adni ennek a tétova magyar középosztálynak !...” * A magyar irredenta propaganda kedvenc számai voltak ezek: Németország a békekötésnél területének 13 százalékát, lakosságának 10 százalékát vesztette el; Magyarország esetében a területveszteség 72 százalék, a népességé 64. Az adatok egyszerre igazak és megtévesztőek, hiszen az elvesztett területekben azok is benne vannak, amelyeken még szórványmagyarság sem található — a propaganda ide számolta az egyébként csak „társország” Horvátországot is! —, a 64 százalék pedig többségében szláv, román, német. De van egy adat, amely mégiscsak arról árulkodik, hogy a Párizs-környéki békék legkeményebben büntetett áldozata valóban Magyarország volt: míg 20 birodalmi német közül egy került idegen impérium alá, addig 20 magyarból hét került kívül az új országhatárokon. Tehát az akkori összmagyarságnak több mint egy- harmada; s ennek jelentékeny hányada nem sziget- vagy szórványtelepülés, hanem a magyar etnikai tömbbel szorosan összeforrott tömeg az új határok közvetlen közelében. Wilson néprajzi határokat ígért, pontosabban: kinyilatkoztatta az önrendelkezés jogát: „A népeket és tartományokat nem lehet egyik államfelsőbb- ségből a másikba csatolni, mintha csupán tárgyakról vagy kövekről volna szó valamely játékban.” Ezt az elvet még Németország esetében is alkalmazták valamelyest: a béke módot adott Felső-Szilézia és — egy későbbi időpontra, 1936-ra — a Saar-vidék népességének, hogy népszavazással döntsön a maga sorsáról, s a franciák sem ragaszkodtak Victor Hugo álmához — „Vissza kell adni Franciaországnak azt, amit az Isten is neki szánt: a Rajna balpartját és vele természetes határait!” —, hisz a Rajna vidék megszállása csak ideiglenes volt. Magyarország esetében nem alkalmazták az etnográfiai elvet, eleve kizárták a népszavazás lehetőségét, s a békeszerzők igyekeztek a hadászatilag fontos vasútvonalakat, a gazdasági és kulturális központokat az új államoknak juttatni. A néprajzi elv legfeljebb úgy érvényesült, hogy inkább tíz magyar község kerüljön túl a határon, mintsem egy más etnikumú ideát maradjon. S 1038
