Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)
kai. A magyarság tömege azonban barbár maradt. Erőszakos, vad, brutális. Táncuk, a csárdás: valóságos őrület, igazi [haláltánc.. Most egy másik — ugyancsak hatalmas tömegből kiragadott — irományt idézek a Pesti Hírlap 1938-as irredenta albumából; ez nyilván felsőbbrendűségünket volt hivatott bizonyítani: „Eleink... fél (Európát beszáguldozták mokány, borzas lovaik hátán, s ami kellett, harcban szerezték meg. Karddal a kard vasát, s haddal a búzát, aranyat, adót. Fegyverkovács, varga, gerencsér akadt a meghódított népek között, akik lassú szekereken követték a száguldó lovasok táborát: s mi szüksége volt egy éjjel-nappal harcban álló lovas népnek másra, mint fegyverre, Csizmára, ruhára? De amikor Árpád s a hét vezér leszállt a Kárpátok szorosain te bőven termő, biztonságos tájra... bealkonyult a régi vidám életnek. Véget értek a merész kalandok, a vad rohamok, a zsákmányoló portyázások: a magyarság bekerült Európa népei közé... És mi sem jellemzi jobban e föld varázsát s azt a misztikus erőt, amely hegyeinkből, lankás síkságainkból és magából a magyarságból árad1, mint az, hogy a németek, kik nyelvüket megtarthatták... mégis magyarok lettek!” S most nézzük, hogyan írja le „a” románt egy 1926-ból való „honismereti” művecske: „Az oláhok lelki tulajdonságai egészen mások, mint a magyaroké. Ahol a magyarsággal érintkeztek, keveredtek, ott valamivel hasonlóbbá vált a természetük is, de a hegyvidékeken bizony megmaradtak félig ősembereknek... Alapjában békés, lusta természetű, jámbor nép, de ha felizgatják, felébred benne a régi vadság, s akkor nem ismer határt a kegyetlenkedésben. .. Mindezen nem éppen előnyös tulajdonságok ellenére is az oláh nép maga, jobb sorsra érdemes, tisztességtudó, hálát ismerő nép, de vezetői nem a haladásra és nem a magyar állam iránti hűségre nevelték. Inkább elmaradottságban igyekeztek tartani... különösen a görögkeleti papság.” Ne mosolyogjon senki, ne is vonogassa a vállát: hosszú évtizedeken át ezek az egymás ellenében írt — és egymást „pompásan” kiegészítő — szörnyűségek formálták mindkét oldalon a tömegek tudatát. De térjünk vissza az államalkotáshoz. A besenyő támadástól űzött magyarság, áttörve a hegyláncokon, az életformájának leginkább megfelelő központi síkságon települt — íme, a történelmi „véletlen” egyik oka! —, majd megerősödve, számában gyarapodva lassan terjeszkedett a peremvidékek felé, a folyóvölgyekben a hegyvidékekre is beszivárogva. Bizonyára felszívták, asszimilálták az itt talált népcsoportokat, töredékeket. De a peremen élők már érintetlenül megmaradtak, s ide, a gyérebben lakott külső területekre települtek a behívott vagy önként érkező más népcsoportok is. A „perem” — hacsak nem esik egy közeli külső centrum erős gazdasági- kulturális vonzáskörébe — többnyire szegényes, provinciális. Távol esik a kereskedelem, a művelődés központjaitól; s mivel a történelmi Magyarország peremvidékei ráadásul nagyrészt terméketlenebb, szűkösebb megélhetést nyújtó területek is voltak: ez itt fokozottabban érvényesült. De az itt élőknek volt egy nagy előnyük a központban megtelepült etnikummal szemben: zord, többnyire hegyes vidékeiken könnyebben kitérhettek a gazdagabb — és egyben védtelenebb — középpont felé igyekvő erők elől. A Síkságon és völgyekben települt népesség időről időre nagy veszteségeket szenvedett, visszahúzódásra kényszerült, egykor virágzó településterületeket adott fel. Ebből viszont az ellenkező irányú mozgás következett: a peremvidékek egyenletesebben szaporodó etnikumai nyomultak a középpont irányába, körülfogva s nem egyszer 1036
