Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Csengey Dénes: A Tejút lovasa (részlet egy monodrámából)
hogy ha úgy akarod, egy intésedre véremmel tapasztják nyelven alá az igét. De amíg nem intesz, amíg mást nem parancsolsz szívemnek, én engedelmeddel mégis számot tartok a figyelmedre. Mert azt az egyet meghidd nekem, Uram, hogy ha kívánságodra megráznák most érdőüstöküket a Kárpátok, száguldó, tüzes vérrel telt izmok feszítésére meggyűrődne az Alföld, ha fel Stájerországig és le az Adriáig mind összeforradnának hirtelen a határvonalakkal átvágott inak, ha Buda vára egy varázsos dobbanással kivetné magából a féregként befurakodott pogányt, ha ez a feldarabolt tetem, a fekélyes magyar föld egy leheletedre ismét testté lenne, fektéből felállana, és két kezébe fogván fölemelné, tört nyakára illesztené fegyverrel elcsapott fejét, Erdélyországot, s egedig nyújtózkodva elbődülne kínjában, az a hatalmasan és imádságosan szenvedő alak az én testemet, az én lelfcemet formázná. Azért hát hidd el, Istenem, nem avatatlan szól a hazáról. Nem maszlagolásra tenyésztett próféta. (Hallgatózik.) Hallasz, Uram? Az az alak én vagyok. A testemen... (Ismét figyel, de csak a szél zúgása hallatszik. Távoli, ám így is nagyerejű hang; később majd közelebb jön, felerősödik.) Nézz végig rajtam, Uram. Nézd az országot, amivé lettem. Szőke mezőit felszántották az ágyútalpak. A föld kövér, mert a parasztember gondoskodott megtrágyázásáról, éhenveszett gyermekeit renddel beleásta. Torkon szúratván, ha tehette, maga is elvonszolta még magát a saját nyilasáig, hogy hullája ott rohadjon szét, tavaszi esők ott mossák zsíros ganyévá. Kövér tehát a föld, de a vetést, Uram, nehéz katonalovak végzik már esztendők óta, azok tapossák a barázdába az aratatlan búzát, hátukon az embernek halált, patáikkal a hörcsögöknek lakomás ünnep idejét hozva. Farkukba fogózva pedig végigszán- kázik a síkságon a pestis, a kolera, meg százféle más betegségek, megcirógatják a várandós asszonyt, bebújnak a szeretők inge alá, lecsúsznak az ajkát igédet hirdetni megnyitó pap torkán, méregszelencéjüket a kovács üllőre zuhanó kalapácsa alá csempészik. És elkapják a szelek a felpárázó halált, végig- söprik az országon, mint az apró szemű havat, befújják a gonddal torlaszolt ajtók, ablakok mögé is, hegyormainkat a pusztulás felhőjébe öltöztetik, Uram! (Hallgatózik. Erősödik a szél zúgása, közeleg a messze kelt vihar.) S aki futhat előle, hova fusson? Bármerre induljon meg, a halálnál is kegyetlenebb ellenség karjába szalad. Sem itt nem léhetséges megmaradnunk, sem elmennünk innen nem lehet. Ügy közrefogott bennünket két birodalom, hogy engedély nélkül egy imát fennhangon elmondanunk is önvesztő vakmerőség, nemhogy könnyebbülésünkön munkálkodnunk lehetne. Nincsen szándékunk, akaratunk, nincsen szabadságunk egy árok megásatására, egy meg- férgesült fa kivágására se lassan, mert másé a föld, a fa, az ásó, a fejsze a kezünkben, de még a kezünk is másé, használatára a magunk beblátása szerint nem vagyunk jogosultak. Óhajunk, követelésünk, de akár csak egyenrangú szólásunk is semmilyen irányban nem eshet, alázatos kérésekkel kapaszkodhatunk csak a fölöttünk lévő hatalmak színe elé, a szemközt zúduló felszólítások, parancsok, fenyegetések kőgörgetegében. (Erősödik a szél, közeledik a zúgás.) Még hagyján a török. Poklok tüzében volna a helye mindahánynak, s ha kegyelmed elér bennünket, oda is vettetnek, tudom, Uram. De a török legalább hit szerint cselekszik! Sohasem is várhattunk mást a szultántól, ki minden katonáját a kereszténység elvesztésére esketi fel, mint hazánk töretését, megraboltatását, népünk szolgasorba hajtását védekező karunk lehanyatlásának óráján. Ám szándékát tudtuk legalább! Ellene fegyvert emelhettünk, ha 1025
